Mindig azt tartottam, hogy a somlyói búcsú után a székely anyavárosban megtartott úrnapja amolyan „levezetés”, egy utórezgés, amely alkalomból a felekezetileg igencsak vegyes lakosságú Udvarhelyszék megmutatja országnak-világnak, hogy milyen lelkiségi ünnepre képes. Mert képes volt korábban. Ma is képes. És remélhető, hogy a továbbiakban is az lesz.

A szabad ég alatt tartották a búcsút                                                                                            Fotó: Simó Márton

A Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület zarándokbúcsújának meghonosítása több mint négyszáz évvel ezelőtt kezdődött, egyfajta hálaadásként is értelmezhető azért, hogy a római katolikus egyház magához térhetett a reformáció korántsem békés korszaka után ezen a vidéken, amikor néhány évtizedre még a Szent Miklós-hegyen levő templomból is kiszorult, és az udvarhelyi katolikusokat is csak alig tűrték meg a városban, olyannyira, hogy kénytelenek voltak Bethlenfalván hallgatni a szentmiséket. Zarándokbúcsú azért is, mert „a pünkösd nyolcadát követő első csütörtökön” keresztalják érkeznek a szomszédos településekről, és köztudomású, hogy hagyományosan a zetelakiak vezetik a menetet. Talán épp annak emlékére, hogy a református prédikátorok a kezdeti eredmények után sikertelenül próbálták őket kitéríteni őseik hitéből. II. Rákóczi György fejedelem 1651-ben vizsgálatot indított, hogy kideríttesse, mikor tért vissza a falu a katolikus egyházhoz. A nyomozás eredményét ezúttal nem sikerült a rendelkezésre álló forrásmunkákból megtudnom, de Juhász István könyvéből (A székelyföldi református egyházmegyék. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1947) kiderül, hogy „az udvarhelyi református egyházmegye 1695-i névjegyzékében Zetelaka már nem szerepel”. (i.m. 36. old.) Tehát a megtalált és megtartott hit napja is ez az alkalom. Úrnapja jelkép,bizonyosság Érdekes vonatkozás, hogy 1949-ben, amikor a boldog emlékezetű Márton Áron püspök volt a főcelebráns, annak ellenére, hogy a szekuritáté már készült a letartóztatására, sikerült gépkocsival a városba hozni, majd később Segesváron át kimenekíteni és biztonságban visszaszállítani Gyulafehérvárra. Ezt a „fegyvertényt” a Sztojka-testvérek – Ferenc és Ká- roly – hajtották végre 1949. június 15-én. A püspök úr Csíkszereda irányából érkezett, illetve a június 16-ról 17-re virradó éjszakán távozott. A püspököt néhány nappal később aztán székhelyéről a fővárosba hívatták a hatóságok, amely tulajdonképpen ürügy volt az elfogására, a Gyulafehérvár–Tövis közti útszakaszon tartóztatták fel, ekkor kezdődött a meghurcoltatása, ellehetetlenítése, amely 1967-ig tartott. Márton Áron akkori jelenléte és fellépése hosszú időn át erőt és bizakodást adott az udvarhelyszékieknek, a hitben és a magyarságban való kitartásra, megmaradásra buzdított. Hogy van menekvés. Úrnapja átvilágít a korokon A létezett kommunizmus éveiben megtartott búcsúkra úgy emlékszem vissza, hogy azok beszorultak akkor is a templom, a plébánia és a temető környezetébe. Mivel a szomszédos líceumban jártam a középiskolát – a mai Tamási Áron Gimnázium az egykori római katolikus főgimnázium jogutódja, akkor Petru Groza nevét viselte –, az úrnapja mindig több volt számunkra egyszerű hétköznapnál, hiszen láttuk-érzékeltük a megnövekedett tömeget, a forgalmat, tudtuk, hogy mi zajlik éppen, és – bizony – gyakran prosperáltunk is a búcsús hangulat által, földi javakkal gazdagodtunk, hiszen ilyenkor egyik-másik diáktársunk szülei is felbukkantak a „rangjukat elrejtő” zarándokok között, és nem üres kézzel jöttek. A tarisznyák ünnepi falatokat rejtettek. Az ünnep gondolatát pedig odaképzeltük. Idősebb és helybéli tanáraink azért suttogva elmondták, hogy ilyenkor, a „régi időkben” a gimnázium apraja-nagyja együtt ünnepelt az egyházzal. Azelőtt, hogy… A miénk, a téré, a városé, a környéké lett az ünnep Aztán a rendszerváltozást követően ez a búcsú is felszabadult. Kilépett a térre, ahol Márton püspök egyik legelső „emberléptékű” szobra áll – Sánta Imre Géza 1995-ben leleplezett munkája –, és mondhatni össznépi-ökumenikus ünneppé vált. Valóban érezni lehetett ilyen alkalmakkor, hogy ez a búcsú méltó társa a somlyóinak. A boldog emlékezetű püspökről elnevezett hely, a Patkó bőven alkalmas arra, hogy befogadjon egy többezres tömeget. Az elmúlt évtizedek során megszokhattuk, hogy ünnepelni és demonstrálni gyűlhetünk itt egybe. Nem politikai jellegű, hanem hiterősítő tömegrendezvények voltak ezek a „békebeli” szabadtéri szentmisék, amelyeken – felekezeti különbség nélkül – együtt voltak velünk elöljáróink, a helyi és az összmagyar közélet képviselői közül is páran olykor. Ez a megtartó-megerősítő jelleg maradt el most ebben a vírussal „koronázott” esztendőben, amely a boldog együttlétek oly sok alkalmától fosztott meg az elmúlt három hónapban minket. Jól döntött Nt. Mátyás Károly főesperes, amikor az idei búcsús szentmisét a templom mögött található temetőben és a templom udvarán tervezte megtartani. Egyrészt emlékeztetett az „átkos évekre”, ezáltal jelezte azt is, hogy „baj van” jelenleg is, másrészt pedig – ami szintén fontos – itt be lehetett tartani az előírásokat, hiszen az emberek biztonságos távolságban maradhattak egymástól. Az ima is meghallgatásra talált, hiszen a szertartás ideje alatt csak szórványosan esett, a gyér esőcseppek nem zavarták túlságosan a több száz fős ünneplő tömeget, amely – merem állítani – akkor is kitartott volna, ha mindvégig dézsából zúdul a zápor a Szent Miklós-hegyre és a nyakunkba ebben a két órában. Prédikációját, amely semmiképp nem tudta helyettesíteni Mons. Dr. Kovács Gergely érsek atya szavait, hiszen kinevezése után ez lett volna a kiváló bemutatkozási alkalom számára a székely anyavárosban, ily módon mondandóját az úrnapja történeti áttekintésére korlátozta. Elmondta, hogy az Oltáriszentség ünnepének a megtartását – a húsvét utáni 60. nap, amely ünnep egyébként hiányzott a római katolikus egyház szertartásrendjéből – a későbbi (lüttichi, liège-i, cornillon-i) Szent Juliánna (1191 /?/–1258), akkor augusztiniánus rendi apáca kezdeményezte. Szent Juliánna már nem élt, amikor az 1263-as eucharisztikus csodát feljegyezték; egy cseh papot a mise celebrálása közben kétségek gyötörtek, hogy a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé válik-e. Ekkor történt, hogy a megtört ostyából vércseppek hullottak az ostyaabroszra. Így IV. Orbán pápa – halála előtt néhány héttel – 1264. szeptember 8-án hirdette ki az úrnapja ünnepét. A legnagyobb templomban Az Úr szabad ege alatt zajlott a búcsú. A sokunk jelenlétében és ünnepi szándékaink „összegzésével” tartott szentmise és a körmenet, a temető kapujának kétszeri átlépése, a monstrancia bevitele a túlvilág jelképes kapuján és visszahozatala a látható világba – hiszen a negyedik evangéliumolvasás és az áldásosztás már a templom udvarán történhetett –, ily módon a remény, a megmaradás jelképévé nemesedett. Átjött az üzenet, amellyel új idők iránt, reménnyel léphetnénk.

Simó Márton