Régit és újat
„Az élethez fantázia kell. Azt hiszem, többé-kevésbé mindenki azt kapja meg, amit elképzel, még ha képzelete látszólag oly vakmerő is, hogy nem mer róla beszélni. […] Legyen fantáziád ahhoz, amit el akarsz érni. Akkor eléred.” Lengyel Menyhért sorait idézve az mutatkozik meg döntéseinkben, milyen kincsre vágyunk, akarunk-e a jó családapához hasonlítani, aki kincseiből régit és újat hoz elő (vö. Mt 13,52), olyan gazdának minősülni, akinek van, mit megosztania másokkal, olyan kincseket, amelyek mások számára is értéket képviselnek.
Nagy élvezettel olvasom a nemrégiben megjelent Nyári Krisztián könyveit (Igazi hősök és Merész magyarok), olyan személyek élettörténetét, akik szembe mertek menni az igazságért a többséggel, és gerincesek maradtak akkor is, amikor kisebbségben voltak. Nehéz ez az út mindenki számára, aki a baromfiudvarban a csibékkel együtt növekedve, de sassá nőve, szárnyalva, fentről nézve, összességében látva a részleteket, helyes látással meg meri tenni az első lépéseket. Nehéz igaz embernek lenni, olyanná válni, mint azok, akik mertek szolgálni, társadalmasító személyekké válni, utat mutatni.
Őseink nem vártak ölbe tett kézzel, hanem nekifeszültek az új kihívásoknak, és életüket sziklára építették. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az erőfeszítés, a létért való küzdelem felemeli az embert, ugyanis minden, ami bennem van, azáltal teljesedik ki, hogy használva, gazdagabbak leszünk. Kérdezzem meg magamtól: félek-e a munkámtól? Örömömet találom abban, amit teszek, ott, ahol vagyok? Szívvel-lélekkel tudom tenni azt a feladatot, ahova és amire a jó Isten hívott?
Őseink mertek építkezni. Biztosan nem volt könnyű nekik, de belevágtak, és sziklára építettek. Életem útját magam kövezem ki. A víz, amikor elhagyja a forrást, az ereje nem szűnik meg, hanem utat tör magának, medret vág még a legkeményebb talajba is. Az erő, az élni akarás vágya bennem van, elfogadni azt, ami van? Nagyon sokszor ugyanis csak ez van, és nem az, ami ábrándvilágomban megfogan. Megragadva azt, „ami van”, tudok építkezni, álmot szőni, mert a legszebb álom, a legszebb vágy, ami újból és újból visszatér, amely gyökeret ver és megfogan: Isten akarata. Hol találjuk meg Isten akaratát? Hajlamosak vagyunk ilyenkor valami elvont, számunkra megfoghatatlan dologra gondolni, amit kevesen ismernek fel, és még kevesebben tudnak megvalósítani, pedig ott van a mindennapi eseményekben és állapotbeli kötelességeink teljesítésében. Ehhez az is szükséges, hogy amellett, amit fantáziánkban önmagunkról összeszövünk, az Istentől jövő többletnek is helye legyen, ami által nemcsak értékesebbé, hanem igaz értékké csiszolhatjuk életünket.
Boldog új évet kívánunk egymásnak, optimisták vagyunk néhány napig. Igazából azt kívánjuk, azt akarjuk egymásnak ajándékozni, aminek hiányát érezzük. Akarom, hogy boldog legyél, vagyis azt akarom, hogy Isten áldása legyen rajtad, mert akit megáld, az boldog. A boldog ember pedig igaz hittel, biztos reménnyel, tökéletes szeretettel egy testvériesebb világot épít, nem fél önmaga legjavát adni, elköteleződni.
Egy nagymama a következőket mondta unokájának: „Ha igazi magyar kereszténynek tartod magad, mindig hálát adsz Istennek azért, hogy megvéd a bajtól, hogy adott neked családot, szeretetet, hovatartozást, emlékeket és még sok mindent, ami ezután fog jönni. Jó keresztény magyar ember csak úgy maradhatsz, hogyha kitartasz, és soha, de soha nem hagyod el magad.” Ezért kellenek a fölszabadult, tisztán látó emberek, akik összefüggéseket látnak, szeretnek, és az emberiség javát keresik. Az igazi javát! Feladatunk helyes történelmi látásra szert tenni. Nem vak végzet irányítja a világot, nem sátáni erők játéka az ember. Ezeket is mind uralja az Úristen. Az Úré a győzelem, aki kezében tartja a történéseket, az emberek és nemzetek sorsát.
Legyen bátorságunk egymás számára „jó családapa” lenni, aki kellő időben előhozza kincseiből a régit és újat! Állandóság és változás, megőrzés és megújulás, önmagunkba zárkózás és találkozás: szükség van mindkettőre, hiszen az állandóság biztonságot ad, a megújulás nyitottá tesz az újra, ösztönöz a megoldások keresésére, a kihívások elfogadására. E kettős magatartás között fogjuk elérni földi életünk teljességét.
Fr. Urbán Erik OFM, csíksomlyói kegyhelyigazgató