havazás
Pirkadat
Piros volt hajnalban az ég alja az elmúlt napokban. Van, aki egyszerűen csak gyönyörködött a hajnal pírjában, más meg az emberi tényezővel magyarázta a nem mindennapi természeti jelenséget: „Megint elengedték az atomot!”; „Az a sok repülőgép és rakéta tönkretette az eget!”. De tudományos hipotézisek is elhangzottak: „Poros a légkör, s a szennyeződésen megtörik a fény!”; „A Szahara porát hordta idáig a szél!”.
De lehet, csak annyi történt, hogy az ég is elpirul, mikor meglátja, mit művelünk idelenn.
Most például a román társadalom haját tépi és ruháját szaggatja az uralkodó fölötti gyászában, holott míg élt, alig pár royalista – magyarán: királypárti – rajongott érte, a nagy többség az ideológiai alapon írt történelemkönyvekből és a tudományos szocializmus órákon hallottakból alkotott véleményt a megboldogult királyságról és az immár örökéletre szenderült uralkodóról. S a királyi család tagjairól is leginkább a restitúciós ügyekről, az oldalági feltételezett örökösök jelentkezéséről, az elsőszülött hercegnő férjének államelnöki kampányáról, a zajos kitagadásokról szóló hírek kapcsán esett szó. A kilencvenes évek elején, mikor az Iliescu-rezsim sorozatosan kiutasította az országból, nem övezte ekkora szimpátia, inkább némi kíváncsiság és rácsodálkozás követte kétségbeesett kísérleteit. Aztán nagy nehezen helyére kerültek a dolgok, a hatalom is belátta, hogy nem jelent rá veszélyt a volt uralkodó jelenléte, így visszaszolgáltatott valamennyit a birtokokból, biztosította számára a volt államfőknek járó előjogokat. Csak éppen nem tudtak mit kezdeni személyével. Gyakran idegenként tüntették fel, családja eredetére utalva, holott az arisztokrácia nemzetek feletti, s az uralkodócsaládok azt az országot s annak népét, népeit szolgálják, amelynek vezetésével megbízták. Ezért történhetett meg, hogy az egyazon családból származó, egymással szoros rokoni kötelékben lévő uralkodócsaládok tagjai egymás ellen harcoló országok élén álltak a két világháborúban. Nos, a furcsa számomra I. Mihály személyiségének, történelmi szerepe megítélésének gyökeres változása: éltében az elutasítás és a közöny, halálában a szeretetben és a rajongásban gyökerező mély gyász övezi. Óhatatlanul fel kell tennem a kérdést: melyik érzelem-megnyilvánulás az igazi? S melyik a színjáték?
Tény, hogy a király – paradox módon – holtában hatott a társadalomra: a hatalom megtartásával vagy megszerzésével, no meg a féltésével összefüggő napi politikai történések háttérbe szorultak egy kissé, s rádöbbentek az emberek arra, hogy vannak olyan fogalmak, mint múlt, hagyomány, s ez a múlt, meg ezek a hagyományok hasonlóak Európa más részeinek múltjához és hagyományaihoz, mintegy kapcsot, összekötő hidat képezve. Olvastam nemrégiben, hogy a keleti keresztény kultúrában fontosabb a ma megélése, mint a múlt őrzése. Ezzel magyarázható például az, hogy a görögök büszkébbek főztjükre, vendéglátásukra, mint az ókori romokra, vagy az, hogy a románoknál nem bontakozott ki a magyar nyelvterületen létrejött táncházmozgalom, mert számukra a népdal nem a múlt relikviája, hanem a napi szórakozás vagy búsulás része, s így állandó változásban van, a napi igényekhez igazodik.
I. Mihály király halála némi pírt vont a társadalom arcára. Kérdés, hogy a pironkodást követi-e önvizsgálat…
Sarány István
.jpg)
.jpg)
