Egyszer talán megkerülhet Petőfi sírja, pontosabban felbukkanhatnak a meggyőzően hiteles földi maradványok. Igen, akár Fehéregyházán is. Vagy Keresztúron. Ami azonban köztudott volt, a költő kortársak által dokumentált délutánját-éjszakáját, az utolsó ismert tizennégy órát, Szé­kely­keresztúron töltötte. [caption id="attachment_92382" align="aligncenter" width="1000"] Petőfi halálaSzemlér Mihály rajza, 1880, a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában[/caption] Sokan, sokfelé kutattak Petőfi után, azt mondják az irodalomtörténészek, hogy a huszonhat és fél evilági életéből mindössze nyolc olyan napot számlálnak, amikor nem tudjuk, hogy merre járt, s mivel foglalkozott. A székelykeresztúriaknak azonban roppant fontos ez a rövid időszeletke is. Itt még inkább magukénak érzik a költőt. Holta után százhetven évvel is izgalomban tartja a nemzetet Az utóbbi időszakban a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) munkatársai, annak vezetése is élénkítette a névadója iránti tiszteletet és érdeklődést. „Na, megtaláltátok Petőfi sírját?” – kérdezik mostanában tőlem úton-útfélen, beállítottságtól függően rosszmájúan, vagy inkább viccelődve – írja Demeter Szilárd, az intézmény főigazgatója az Ahol az élet pusztul és a halál terem címet viselő, 2019. július 29-én, Székelykeresztúron tartott konferencia alkalmából megjelent kiadvány előszavában. „Személy szerint egyáltalán nem tartom viccesnek – folytatja –, hogy a fehéregyházi csatateret modern régészeti eszközökkel még nem kutatták. Nagy adósságunkat kezdtük el törleszteni tehát a Hadügyminisztérium (HM) Hadtörténeti Intézet és Múzeummal karöltve Petőfi Sándor halálának 170. évfordulóján. A cél nem az volt, és nem is lehetett az, hogy megtaláljuk Petőfi sírját, hogy aztán majd tudományos értekezleteken Petőfi koponyáját kezünkben tartva előadjunk egy nagymonológot. De a »magyarként lenni, vagy nem lenni« kérdésének megválaszolásához szükségesnek tartottuk legalább elkezdeni a munkát. Az idei csatatérkutatás sikeresnek bizonyult. Számtalan olyan ismerettel gazdagodtunk, amelyek segítenek élőbbé tenni az emlékezetet, tartalmasabbá vált »a jelen a múltról tudása«. Ám ez még mindig csupán az első lepések egyike volt. A magunk lehetőségei és tudása szerint folytatjuk. Mert ugyan közhely, de igaz: a célhoz csakis akkor érhetünk el, ha egyáltalán nekiindulunk az útnak.” [caption id="attachment_92383" align="aligncenter" width="1000"] Petőfi sírja Fotó: MTI[/caption] Régészeti kutatások a fehéregyházi síkon – Az 1849. július 31-i segesvári ütközet kiemelt helyet foglal el az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékezettörténetében, hiszen ebben az összecsapásban tűnt el Petőfi Sándor – mondta Polgár Balázs múzeológus, régész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa. – Az 1960-as években, illetve a kétezres évek elején történt kísérlet a segesvári összecsapás régészeti kutatásának megindítására, a lelkesedés azonban lankadt, míg 2018-ban több intézmény összefogásával, nemzetközi kutatási programként indult el az említette újabb kezdeményezés, amelyhez aztán csatlakozott a Maros Megyei Múzeum és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézete is. Túl a mostani kiállításon, amely megtekinthető a Molnár István Múzeumban, Székelykeresztúron, további eredmények várhatók a kö­zeljövőben. A csatahely további kutatása az akkor és ott szembenálló felek számára egyaránt fontos. Lényeges adatokkal szolgálnak ugyan az orosz és az osztrák hadtörténeti források, de a részletek a maguk teljességében a három irányból érkező adatok és a leletek tükrében „szólalnak” meg. És akkor mihez kezdjünk a barguzini csontokkal? Könyvtári szakirodalma van a történetnek azóta, hogy 1989 júliusában Morvai Ferenc nagyvállalkozó és Kiszely István (1932–2012) antropológus szenzációs bejelentést tett: a Bajkál-tó mellett, Dél-Szibériában, Barguzin nevű településen megtalálták Petőfi Sándor sírját, s benne a költő földi maradványait. A kutatás nem előzmény nélküli, hiszen egy munkácsi újságíró korábban (1984) részletesen írt a barguzini Petőfi-történetről, de korántsem előzmények nélkül, hiszen kútfőként egy Svigel Ferenc nevű zentai illetőségű férfira hivatkozott, aki az első világháború idején hadifogolyként került a Bajkál-tó partjára. Az újságcikk fotót is tartalmazott, rajta orosz nyelvű felirattal, amely magyarul így szól: „Petrovics István fia, Sándor, magyar őrnagy és költő, meghalt Iliszunkszban 1856. május havában.” Morvai mintegy félmilliárd forintot költött az évek során erre a kutatásra. Exhumálták a maradványokat és Magyarországra szállították. Több komoly szakértői véleményt végeztettek, 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia vizsgálta, orosz tudósok is elemezték (1991), később a Pennsylvania Egyetem és az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete (1994) készített kutatási összefoglalót, amelyek azt mutatták, hogy a csontok nem tartozhattak a költőhöz. Vagy legalábbis nem egyértelműen. Sokáig női csontvázat emlegettek. Viszont 2015-ben jelentős fordulat következett be: kínai szakértők azt nyilatkozták, hogy 99,2–99,9 százalékos valószínűséggel Petőfi Sándor földi maradványait találták meg a Burjátföldhöz tartozó Barguzinban. A teljes bizonyossághoz szükség lett volna a Petrovics- és a Hrúz-család tagjai maradványainak, a szülők csontjainak DNS-vizsgálatához, ám az MTA tiltakozására, a Belügyminisztérium kegyeleti okokra hivatkozva ettől elzárkózott. A Megamorv Petőfi Bizottság sírhelyet váltott – Budapesten, a Fiumei úti sírkert 58-as parcellájában –, amelybe, meg nem erősített hírek szerint, elhelyezett egy vízálló betonba zárt urnát, bár nagy volt a médiafelhajtás 2015 tavaszán, a temetés nem volt nyilvános… [caption id="attachment_92384" align="aligncenter" width="1000"] A 2018-ban létrehozott új emlékhely a Gyárfás kúria kertjében Fotó: Szabó Károly[/caption] A költő nem tért vissza, azóta is köztünk él Pillantsunk ismét a Székely­ke­resztúr–Héjjasfalva–Fehéregy­háza közti térbe, Udvar­helyszék és a Székelyföld határvidékére… Maga Petőfi is kedvelte a költői ködösítést, élete és valós/vélt halála a mű meghosszabbítása egyúttal. Talán tündérek ragadták el, és ma is itt van. Lát minket. És a hátrahagyott versek új és még újabb – mindig időszerű – értelmezése által üzen ebbe a 21. századi időbe. Van egy legenda, amely Székely­keresztúron maradt fenn, azt tartják, hogy a vesztett csata utáni nagy kapkodásban Fehérgyházán földelték el ideiglenesen, de később egy koporsókat is készítő asztalosmester, Bálint Dániel kiásatta, készített egy szép koporsót Petőfinek, és a saját szerettei mellé temette el méltón, 1902-ben. Székelykeresztúron, Timafalván megvan ez a legendabeli síremlék. Fehéregyházán a mai napig tartanak Petőfi-megemlékezéseket, márciusban, Keresztúron pedig a költő halálához kapcsolódva július legvégén; három éve pedig közös vacsorával is idézik a vérgőzös nap előestéjének csendes pillanatait az emlékmúzeum kertjében. „Petőfi akkora költő volt, hogy akár minden magyar faluban lehetne egy sírja” – vonta le a legenda tanulságát a múlt évben klasszikussá lényegült Kányádi Sándor egy 2012-es interjúban – ezt is felidézte E. Csorba Csilla, a PIM főmuzeológusa, korábbi főigazgatója –, majd a Tündérálom című vers két sorával zárta szavait: „Oh lassan szállj, és hosszan énekelj / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!” Simó Márton