Nem mind arany, ami annak látszik, s nem mind székely, aki székelykedik – ez az egyik dolog, amit (ismét) megtapasztaltam tegnap egy tömeg nélküli villámcsődületen. Miről is van szó tulajdonképpen? Csíkszereda sétálóutcájában nemrégiben újabb pereces nyílt: székely bajszos bácsis rajz a székely perec ígéretével kecsegtette a vevőket (az eredeti csíki krispános lepény nem jutott eszébe), sőt a kiszolgálók is néhanapján székely ruhába (vagy mezbe?) öltözve szolgálták ki az embereket. Mivel a népeknek jó szokásuk, hogy minden újdonságra lecsapnak, legyen az falatozó, fagylaltozó vagy turkáló, ezúttal sem történt másként: kóstolgatták is sűrűn a sétálók a pereceket. A múlt hét végén viszont egy fészbukos bejegyzés felborzolta a kedélyeket. Megesett ugyanis – nagyon leegyszerűsítve a történetet –, hogy egy kétéves gyerekre, aki magyarul kérte a perecet, rászóltak, hogy mondja románul, s miután a nagymama nem akarván hinni a fülének, próbálta felvilágosítani a kiszolgálónőt, hogy a perec az románul covrig, előugrott a tulajdonos és képéből kikelve, inkább románul, mint magyarul ordítozva „lebolondozta” a vevőt/vevőket. A hölgy, akivel megesett az eset a fészbukon tárta azt a nyilvánosság elé. Persze gyorsan gyűltek a hozzászólások és a megosztások, egymást túllicitálva a biztatások, hogy bojkottálni kell a „bótót”, el addig, hogy egy villámcsődület ötlete is felmerült kedd délután fél öt órára, amikor is hívták a csíkszeredai civileket, hogy jöjjenek máshol vásárolt perecet enni a bajszos pereces elé minden felhajtás nélkül, majd öt perc múlva távozzanak. És ott voltunk mindannyian: a sajtó (vagy hat fő), a rendőrség (kb. nyolc fő + a közeli egy vagy több rendőrautó), a titkosszolgálat (megszámlálhatatlan számú személy spontán gyülekezetszerű csoportokban), no meg a perecet majszolgató, s az anyanyelvhasználat korlátozása ellen tiltakozó polgárok, mintegy öten. Természetesen jelen volt a tulaj is, akiről kiderült, hogy egy előkelő csíkszentkirályi családból Bukarestbe elszármazott székely unokája, aki most székelykedni s a székelyekből megélni próbál. Én pedig próbálok rájönni, mi is zavar ebben az esetben legjobban? Nos, azt hiszem a hamisság, az álca, a hiteltelenség az, amitől viszolygok minden hasonló helyzetben. Zavarna például, ha egy kínai vagy egy angol nyitna székely boltot Csíkszeredában, de a kínai üzletben áruló – s kézzel-lábbal értekezni próbáló – kínai nem zavar (még ha nem is szoktam koptatni a küszöbét), mint ahogyan az olasz pizzázót működtető néhai olasz tulajdonos ellen sem volt kifogásom, sőt elképzeltem, hogy megyeszékhelyünk sétálóutcája, ha így halad, a világ ízeinek utcájává válik, és azért fognak hozzánk jönni a turisták, hogy gasztronómiai kalandozásokban legyen részük helyi pisztrángot, egyiptomi falafelt vagy netán sült galambot kóstolgatva. Hozzáteszem, az is kifejezetten zavar – és erre szintén van példa –, ha magyar nevű, magyar anyanyelvű vállalkozó nyit hangsúlyosan román elnevezésű éttermet a városban, így akarva a pénzes helyi románság kegyeibe férkőzni. S ami az anyanyelvhasználatot illeti: vevőként magyarul beszélek Csíkszeredában minden üzletben. Emlékszem, egyszer még a könnyem is kiesett, annyira szíven ütött, hogy a műanyag tasak szót nem értették meg az egyik boltban, de próbálkozom, hátha megtanulják. Ha lesz elég kitartásom hozzá, ha még itt leszek, ha még itt leszünk, nem lesz kérdés – jövendő kereskedőinknek természetes lesz, hogy a vevő nyelvén szólnak, mert a sikeres kereskedő (az értékesítők soha el nem avuló tízparancsolata szerint) megtalálja a közös hangot bárkivel, az ügyfele fejével gondolkodik, bizalmat ébreszt, és nem terméket, hanem élményt ad el. Természetesen kellemes élményt. Nem székelykedve és nem románkodva, csak úgy egyszerűen, csíkiasan. Daczó Katalin