havazás
Percek
Aggódva figyelem a közösségi oldal azon funkcióját, amelyik listázza a Brüsszelben élő ismerőseimet, és informál arról, hogy ki jelölte már be, hogy biztonságban van. Csupán egy név mellett nem jelenik meg a zöld pipa, gyorsan kattintok a profiljára, s megnyugszom, mert az üzenőfalán található utolsó bejegyzés épp arról szól, hogy jól van, annak ellenére, hogy naponta járt metróval, és a munkahelye épp annak a metrómegállónak a közelében van, ahol a robbanás történt. Aznap épp negyven perccel a robbanás előtt szállt le a szerelvényről.
Hasonlóan ellenőriztem minden volt kolléga, ismerős oldalát, akik ott élnek, vagy csak ideiglenesen ott tartózkodtak, majd az idegenek beszámolóit. Turistákról és hivatalnokokról olvastam, akik vagy elaludtak, s emiatt épp megúszták, vagy pont korábban indultak, s így menekültek meg, édesapákról, akik épp a reptéri merénylet miatt mentek aznap gyalog munkába. Ők a szerencsések, akik úgy érezhetik, kedden újjászülettek, kaptak még egy esélyt. Számba vettem azokat is, akik az elmúlt időszakban látogattak az Európai Unió fővárosába, akik épp ugyanúgy lehettek volna rosszkor rossz helyen, mint a keddi áldozatok.
Élénken emlékszem még arra a szeptember 11-re, amikor hazaérve az iskolából megdöbbenve figyeltem a tévét, s nem értettem mi történik, hihetetlennek tűnt, hogy megtámadták a nagy és erős Amerikát. De akkor még egyrészt fiatal voltam, másrészt csak csekély számban éltek ott ismerősök, és valószínűtlennek tűnt, hogy valaha eljussak oda, s talán ezért is éreztem távolinak az eseményt. Az elmúlt időszak terrortámadásai viszont kivétel nélkül olyan célpontokat érintettek, ahol bármelyikünk ott lehetett volna. Hogyne, mikor naponta azon siránkozunk itthon, hogy a fiatalok külföldre mennek dolgozni, s ezek a fiatalok épp azokban a nagyvárosokban vállalnak munkát, amelyek sorra célponttá válnak, ezek a fiatalok utaznak a repülőkön, metrószerelvényeken, vonatokon, és ezek a fiatalok látogatják az egyes városok nevezetességeit.
Az utóbbi időben sok beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy milyen Európát szeretnénk magunknak. Párizs és Brüsszel után azt hiszem, megvan az én válaszom: olyant, ahol nem kell félnem. Olyant, ahol nem érzem gúzsba kötve magam a vakáció, szabadság szervezésekor, mert attól tartok, hogy a legboldogabbnak tervezett utazás tragédiába torkollhat, ha épp a Hargitánál messzebbre mennénk, és pechesek vagyunk. Olyant, ahol nem kell aggódnom a külföldön élő rokonokért, barátokért, mert számukra végzetes lehet egy egyszerű utazás a munkahelyükre, vagy épp haza az ünnepekre. Olyant, amelyben ha bekapcsolom a tévét, nem újabb merényletek híre fogad, amelyek hatására listáznom kell az embereket. Olyant, ahol nem perceken és nem a szerencsén múlik az emberek élete, és amelyben nem azért jó Székelyföldre költözni, mert itt aztán biztosan soha nem robbantanak.
Hogy mindezt hogyan lehetne elérni? Nem tudom. Ahogy azt sem, hogy mindezt hogyan lehetett volna megelőzni, a migránsáradatot megállítani, és az sem az én tisztem, hogy megállapítsam, ki a felelős a kialakult helyzetért. Csak azt érzem, hogy a félelem percről percre közelebb kerül hozzánk…
Háromszéki Eszter
-min.jpg)
