Ez év májusának közepe táján örömmel olvastam a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Nyelvtudományi Szakosztályának megtisztelő ajánlatát, amely szerint köszönthetem a jeles nyelvész akadémikust, egyetemi tanárt, közéleti embert és barátot születésének 75. évfordulója (július 7.) alkalmából a Szakosztály által az eseményre tervezett kötetben. Az öröm azonban némi gonddal is társult: tudtam, hogy a szerkesztők által megszabott – és megindokolt – terjedelmi korlátok miatt le kell mondanom az igen gazdag életpálya bizonyos részeinek említéséről. A kötetben megjelent szöveg bővített – de így is hiányos – változatát szeretném megosztani az alábbiakban a Hargita Népe olvasóival, mert lapunkban különösen a rendszerváltás után meglehetősen sokszor előfordult az ünnepelt neve anyanyelvi kérdésekkel kapcsolatban, és a vele közölt interjúk száma sem kevés. Emlékező, köszöntő gondolataimat jobbára az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) csaknem negyed évszázados múltjából és az ugyancsak annyi ideje tartó levelezésünkből merítettem, annál is inkább, mert első személyes találkozásunk a Szövetség megalakulásához, az erdélyi magyar (anya)nyelvi mozgalom elindulásához köthető. Ahhoz az időponthoz, amikor a ’89-es fordulat után Kovásznán, a Szövetség alapításakor már úgy éreztük: „kitörhettünk a diktatúra nyelvi börtönéből”. Csupán néhány, nemzeti közösségünk számára fontos – Péntek János személyéhez kapcsolható – dolgot említek ezúttal: az anyanyelvi mozgalom elindítása, kiszélesítése és az AESZ szakmai irányítása; a magyar nyelv hazai helyzetének/állapotának felmérése; a nyelvi norma kérdése a Kárpát-medencében; a nyelvi asszimiláció és szórványosodás tudományos kutatása; a magyar nyelv és irodalom iskolai oktatása (tanácskozások tankönyvekről); anyanyelvhasználat – kétnyelvűség – nyelvi jogok Romániában; a Román–magyar közigazgatási szótár összeállításának irányítása; a románnak mint idegen nyelvnek oktatása a magyar tannyelvű iskolákban; nyílt levél szülőkhöz és tanulókhoz: miért érdemes anyanyelven (magyar nyelven) tanulni óvodától az egyetemig; tanácskozás a román Hivatalos Közlöny magyar nyelvű változatának nyelvezetéről; modern nyelvújítás: a számítógépes nyelv kifejezéseinek magyarítása; a Nyilas Misi program életre keltése és működtetése; a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet megnyitása és kiadványai; a Nyelvőrzés Díj (később: a Nyelvőrzés – Sütő András-díj) alapítása és odaítélése évi rendszerességgel; a Magyar Nyelv és Kultúra egyetemi tanszék névadása, a néprajz szak újraindítása Kolozsvárott; a doktorképzés irányítása. Még folytathatnám, de megállok. Péntek Tanár Úrnak kivételesen nagy a munkabírása. Tudják ezt tanítványai, egyetemi tanártársai, anyanyelvi versenyek szervezői, talán az egész erdélyi magyar pedagógus- és újságíró-társadalom. Itthoni teendőin kívül a magyar nyelv csaknem minden Kárpát-medencei és nyugati rendezvényein jelen van, legtöbbször felkért előadóként. Közismert szakmai körökben, hogy témái érdekesek, tanulságosak, korunk vezető magyar és nem magyar nyelvészei nagyra becsülik tudományos érveit, meglátásait. Véleményem szerint az itt következő fejtegetései is figyelmet érdemelnek: 1. „Mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világunkban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat.” (Hargita Népe, 2014).  2. „[…] egyetlen magyar nemzeti nyelv (sztenderd, irodalmi és köznyelv) van, és ennek – mint minden nyelvnek – valóban vannak regionális változatai és kontaktusváltozatai mind az anyaországban, mind a határokon kívül. […] Földrajzi értelemben ma központi norma nincs, semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy a hiteles nyelvi mérce a nyelvterület központjában vagy a fővárosban volna. A központi csupán központi akadémiai és egyéb művelődési intézményeket jelenthet, amelyeknek valóban fontos szerepük van a normák explicitté tételében, kodifikálásában […] A közös nemzeti nyelvnek mindenütt jelen kell lennie, ahol a nemzet tagjai élnek, főképpen a mindenkori írástudók nyelvhasználatában. Az erdélyieknek egyre több lehetőségük és esélyük van arra, hogy közvetlen tapasztalatból vagy a tömegkommunikáció révén megismerjék az anyaországi nyelvet és nyelvi változatokat, és arra is, hogy részben igazodjanak hozzá, az anyaországiaknak pedig szintén tudomásul kell venniük a határon túli régiók nyelvét, hozzá kell szokniuk éppen úgy, mint az ö-ző szegedihez, az a-zó palóchoz vagy a szintén nyelvjárásias somogyihoz vagy zalaihoz.” (Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Budapest, 1998, 202–203. old.) 3. „Egy másik fontos kérdés: jó-e, helyes-e az a gyakorlat, hogy némely helyen a szórványban román nyelven folyik a hitoktatás, a konfirmálásra való felkészítés, kétnyelvű az istentisztelet, a temetés? Nem volna-e jobb megőrizni a szakrális nyelv anyanyelvűségét, nem lehetne megkapaszkodni éppen az anyanyelv rituális szövegeiben, az imákban, a zsoltárokban, a népdalokban, a táncokban, a zenében, a klasszikus irodalomban? […] A szakrális nyelv többnyire akkor is betölti szerepét, ha nem érthető egészen pontosan a hívek számára. Éppen ebből kiindulva lehetne/kellene újra élővé tenni a sokakban már alvó anyanyelvet.” (Hargita Kalendárium, 1996) 4. „És mégis van valami, amiben bízhatunk. Az elmúlt negyed században sem a politika hozta el az igazán nagy változásokat, az információáramlás szabadságát, a (magyar) szellemi világ átjárhatóságát, hanem a digitális csoda. Megkésve ugyan, de egyre inkább látható, érezhető, hogyan változik meg ebben az új dimenzióban, az informatika, az internet, a digitális technológia révén a tanítás és a tanulás is […] Remélhetőleg egy ilyen rendszerbe való bekapcsolódásunk háríthatja el oktatásunk mostani kiszolgáltatottságát.” (Székelyföld 2016/1, 127.old.) Az ilyen és hasonló meglátásai sokszor hitet, reményt adnak magyar közösségünknek a jövőbe látáshoz. Ezért van Őrá – egyebek mellett – igen nagy szükségünk! Tiszteletünktől és szeretetünktől övezve. Isten éltesse sokáig! Komoróczy György