erős felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 25. - Csúcsélmény a toronyban
Azt, hogy szeretek vásárolni és gyűjtögető típus vagyok – bármennyire is másra szeretne rávenni a fogyasztói társadalom reklámhadjárata –, eléggé köztudott rólam, hisz többször, több helyütt bevallottam ezt a tulajdonságom. Mint azt is, hogy egyben hűséges is vagyok: emberekhez, tárgyakhoz, elvekhez, elképzelésekhez egyaránt. A Rivoli okozta csalódás ezért is érintett olyan mélyen: úgy, ahogy készültem az impresszionistákkal, Rodinnel, kertekkel, kávéházakkal és sok egyébbel való találkozásomra vagy újratalálkozásomra, ugyanúgy vágytam szembesülni a divat (egyik) fővárosának ajánlataival is. Ám a sors ezúttal is kegyes volt hozzám – mint már annyiszor, annyiszor, hogy az külön írásokat érdemelne! –, és felfedte, talán valami titokzatos egyensúly következtében, a Montmartre üzleteinek titokzatos világát. A már emlegetett „Au lapin agile” nevű kocsmával szinte átellenben egy szerény kis üzlet húzódott meg, mint ahogy ott fönn a hegyen minden, a jó nevű galériák is diszkrét fénnyel jelzik csak tartalmukat, amely közelről mindig önmagáért beszél. A kis ruhásüzlet is inkább rendetlennek és zsúfoltnak tűnt első látásra, mégis minden, amit látni engedett, azonnal a minőséget és a rendkívüliséget sugározta. A nagyszabású divatbemutatók kifutópályáin viselt ruhák, kabátok és táskák sorakoztak, hevertek vagy lapultak az üzlet vállfáin, székein és raktárában! Sonia Rykiel, Isabel Marant, Jean Paul Gaultier, Nina Ricci csak néhány név, akiknek munkáit felpróbálhattam, sőt meg is vásárolhattam! Nem vagyok ruhabolond, nem követem a divat hóbortjait, a klasszikus stílust kedvelem, és azt, ami nekem tetszik meg jól áll, még akkor is, ha épp nem divatos. Ám mégis, egy szemernyi sznobság, a természetes női tetszeni vágyás is mocorog bennem, és a küllem eme orgiája bizony megdobogtatta a szívem. És bármennyire furcsának tűnhet, ezt a tapasztalatomat a maga ritkaságában egyenrangúként éltem meg az Orangerie vagy az Eiffel-torony legfelső kilátója nyújtotta látvánnyal.
Az Orangerie – a Tuileriák egykori narancsoskertje, ahonnan a nevét kapta és megőrizte – ma elsősorban Monet vízililiomos sorozatáról ismert. A hatalmas képekből álló ciklust itt egy ovális teremben állították ki és mindig kíváncsi voltam rájuk. Amióta pedig Givernyben, Monet házában és festményeit ihlető csodaszép kertjében is jártam, még inkább érdekelt, de nem azt a hatást keltette, amit vártam. Pontosabban: a képek szépségét csak bizonyos távolságból lehet fölfedezni és nem igazán adnak hozzá semmit a kert valóságához, ami önmagában nagyon szép. Annál nagyobb meglepetés volt az alagsorban található Walter-Guillaume gyűjtemény. Posztimpresszionista képeket gyűjtött és Cézanne, Renoir és Derain talán legszebb műveit láttam ott, Soutine néhány különleges hangulatú alkotásával együtt. És néhány élethű apró makettet, amelyek a műgyűjtő egykori lakását ábrázolták az alkotások eredeti elhelyezésével együtt. Remekek voltak ezek is.
A meglepetések és lélegzetelállító élmények csúcsa az Eiffel-torony tetején várt. Mikor először jártam ott fönn, csak az első teraszig mentünk, nem túl sok várakozás után. Ezúttal rosszul indult a feljutásom. Első alkalommal egy óra várakozás után elromlott a lift és egy másiknál kellett volna legalább kétszer annyit várni, ahhoz, hogy följussak. Borús is volt az idő, inkább elmentem hajókázni a Szajnán. Utolsó előtti napra halasztottam a feljutást, azzal, hogy akkor bármi áron! Most is hatalmas tömeg volt, és persze nagyon szigorú ellenőrzés: táskavizit, biztonsági kapu, fémdetektor. Bármerre néztem, látótávolságon belül 2-3 gépfegyveres rendőr álldogált, beszélgetve, jó kedéllyel, de figyelmesen pásztázva a környezetet. Mikor végre elindult a lift, még nem tudtam, hogy félúton váltanom kell és csak újabb jó félórás várakozás után indulok neki a végső célnak. Közben napok óta először: kisütött a nap! Ott fönn, a kemény dróthálóval védett teraszon előbb dermesztő érzés fogott el: ahogy kiléptem, körülöttem csak a kék ég a látóhatár széléig. Kissé bizonytalanul és félve léptem a korláthoz. Lepillantottam. Lábam előtt hevert élesen megvilágítva Párizs, Haussman tervei szerint gyönyörűen szeletelve, ott kanyargott a Szajna, csillámlottak az aranyozott kupolák és az egész a látóhatár szélén finom párába burkoltan oldódott kék éggé. Ilyen pillanatokért érdemes élni.
Albert Ildikó
