Párizsba mindig vágytam. Ősz Dénes tanár úr ízes francia nyelven örökbe adta nekünk, hogy a francia nem ejti a h hangot, de leírja, például az h’umanité szóban – mint a magyar méh, pléh, juh, düh… szavakban. Figyelmeztetett, hogy az ai hangkapcsolatot a français szóban e-nek kell ejteni. Ez a hangulat, visszaemlékezés ringatott az egyetemen is, amikor magyar szakosként francia és orosz szemináriumokra jártam… Hasznos volt, magyaróráim mellett mindkét nyelvet tanítottam a Bihar megyei révi líceumban… Ezért is örvendtem, mikor Albert Ildikó könyvét* megkaptam, s most néhány „bizsergető gondolatot” magam is megfogalmazok, s ajánlom az olvasóknak ugyanezt! Először Ildikó utazásairól, élménybeszámolóiról a Hargita Népében olvastam, amelyekben irodalmi, történelmi adatokkal kiegészítve a gondolkodó értelmiségi élményvilágával társítja beszámolóit, hogy az olvasó úgy érzi, maga is „kirándulótársa” az írónak. Már az első fejezet címe – „Szép ámulások szent városa” – megteremti a kapcsolatot az író és az olvasó között, előcsalogatja azokat az ismereteket, amelyeket még Ady Endre vetett papírra: „Hű Bakony-erdőm, nagy Párizsom, a Szent Mihály útján suhanó Ősz, a tréfás falevelek züm-züm-je…” Adyt is az örök szerelem vitte Párizsba, tudósításait onnan közölte, több versének Páris volt az ihletője. A Nyugat, Zola, az impresszionizmus, a költészet, a francai szó ejti rabul Albert Júliát is, s „így alakult ki az éve során a közös nyelvünk: egyformán értett fogalmak, gyöngéd utalások, titkos kódok finoman szőtt selyme…” „Ahogy a pillantása egybefogta a városi forgatag, a csillámló Szajna, az impozáns Notre-Dame és a kacér Eiffel-torony semmihez sem hasonlítható pazar együttesét…” A karcsú kötet címlapján szereplő Párizs szó Á betűje az olvasó elé a város szimbólumát vetíti, megteremti az olvasás hangulatát, a kíváncsiságot, lássuk, mit mond a szöveg, mit láttat meg velem az utazó…. Még ismerős a „vízumos világ”, amit azóta olyan „könnyedén elfelejtettünk, amelyet már egy egész generáció meg sem tapasztalt…”, az unokáimnak ezért is adom a kezébe, s ajánlom, elő az útlevéllel, s induljanak Párizsba! Párizs „globális város”, hívom fel a figyelmüket, „ma is egymás mellett sorakozik és él ezer év épített öröksége. A kora középkori templomok, a királyi és főúri paloták, Napóleon Diadalíve, a korábban technikai csodaként megjelenített Eiffel-torony, a Luxemburg-kert oázisa…. a pihentető fáradtság, az útitársakkal való beszélgetés öröme, a boldogító ráadás, a Boitól a Montmartre-ig…” De még vár a Montparnasse negyed és temetője… „Ide vágyott megérkezni akkoriban a világ minden valamirevaló írója, művésze, gondolkodója… Már a bejáratánál egy kifüggesztett, számozott térképpel és betűrendes névsorral ellátott tábla hirdeti, a név mellett a parcella és a sírhely számát is feltüntetve, ki hol alussza örök álmát: Emil Zola író, a naturalizmus iskolateremtője, Hector Berlioz, a Rákóczi-indulónk szerzője, Stendhal (Henri Beyle), Sartre és de Beauvoir, Maupassant, Tzara, Emil Cioran, Eugène Ionesco, Brassaï (Halász Gyula), Brâncuşi… fölidézésük, értékeik továbbvitele, főhajtás a nagyok, az emlékük, a műveik előtt…” – vallja a szerző. Egy másik fejezet a Champs Elysée-n vezet végig, „luxus és vásárlás, talmi csillogás, elíziumi mezők”, mely „valójában egy hatalmas bevásárlóutca”. „De látni kell ezt is…” – véli Albert Ildikó. Mert a Place de la Concorde valamikor Párizs legpompásabb tere volt…, több lényeges változáson is átesett az idők folyamán… „A híres forradalom XV. Lajos szobra helyére a guillotine-t állította, ahol sorban kivégezték XVI. Lajost, majd a feleségét, Marie Antoinette-et, végül pedig a forradalmár vezéreket és még több ezer embert, akkor állították fel a 3000 éves egyiptomi obeliszket, a szökőkutakat és a nyolc nagyvárost jelképező szobrokat. A téren áll a szétszedhető óriáskerék is.” Ma az írót rosszul érinti a felfedezés: „virágok nincsenek, a tér már nem is tér, sokkal inkább egy forgalmas útkereszteződés, ahol lelketlenül száguldozik minden irányba Párizs autós forgalma.” „A belőle nyíló Rue de Rivoli, amely a Tuileriák kertje, majd a Louvre hosszába húzódik és árkádos épületsora… sem kerülte el a huszonegyedik század átkát… ma török bazár, az egykori »orosz vagy GST piac« és a kínai boltok csiricsáré, hangos és bűzös keveréke sorakozik… a globalizáció jól bevált szellemében, ilyen vagy, Európa?” – kérdi az író. „A meglepetések és lélegzetállító élmények csúcsa az Eiffel-torony tetején várta” a szerzőt: „hatalmas tömeg, szigorú ellenőrzés, táskavizit, biztonsági kapu, fémdetektor, bármerre néztem, látótávolságon belül 2-3 gépfegyveres rendőr álldogált… figyelmesen pásztázva a környezetet… Kissé bizonytalanul és félve léptem a korláthoz. Lepillantottam. Lábam előtt hevert élesen megvilágítva Párizs, Haussman tervei szerint gyönyörűen szeletelve, ott kanyargott a Szajna, csillámlottak az aranyozott kupolák és az egész a látóhatár szélén finom párába burkoltan oldódott kék éggé. Ilyen pillanatokért érdemes élni.” Befejező sorokként újra Albert Ildikót idézem: „Párizsról még rengeteg mondanivalóm lenne. Ellenzőivel ellentétben meggyőződésem, hogy mind a gyönyörködni szerető embernek, mind a tudni vágyónak kifogyhatatlan forrása ma is: akár a régi idők emlékeit, akár a huszonegyedik század néha nehezen érthető és még nehezebben követhető elképzeléseit akarja megismerni valaki, itt hosszú ideig tobzódhat bennük… Bár Párizs tele van betelepült és betelepülőfélben levő színes bőrűvel – ezt sem illik így leírni –, róluk nem tettem említést… Míg a szépség, a nemes gondolat és kivételes alkotások legalább ideig-óráig szebbé teszik napjainkat… tanítanak. A megmaradás épp abban rejlik, hogy észreveszem, tudatosítom, ismételgetem, élő tudássá nemesítem a létezőt, ami külső-belső érzés, azt, ami jó, ami fontos, ami a miénk és minket jellemez.” Munkájához, írásaihoz kívánunk sok sikert, és várjuk az újabb utazásokról szóló beszámolóit.

Málnási Ferenc

* Albert Ildikó: Párizs és a bizsergető gondolatok. Hargita Népe Kiadó, Csíkszereda, 2020