Papírforma
Félévzárás az iskolákban. Gyűlések, beszámolók, jegyzőkönyvek: hány diák jött, hány ment, mennyi az igazolatlan hiányzások száma, mennyi az igazoltaké, hány esetben vonták le a magaviseleti jegyet, hányan nem mentek át, közülük hány fiú, hány lány, ki maradt lezáratlanul stb. Valahol egy iskolában ez így hangzott: bukott öt darab(!), három tantárgyból két darab(!)…
Statisztikák. Ridegek, embertelenek. A tanítóknak, osztályfőnököknek többórás pepecselős munka ilyenkor az osztályrészük. Dolgozik a gépezet. Elkészülnek a kimutatások, összesítik, továbbküldik, ott is összesítik, s továbbküldik, a papírhalom nő.
Eközben azon töprengek, hogy mire jó ez? Valaki, valahol megpróbálja értelmezni az adatokat? Benéz a számok mögé? Változik valami? Okosabb lesz, ha tudja, hogy lányok, avagy fiúk gyűjtöttek be több igazolatlan hiányzást? Utánanéz, hogy
X. Y. miért is maradt ki az iskolából? Hogy az ötödikes gyerek miért, hogyan bukott meg öt tantárgyból?
Az órák ilyenkor már lazábbak, bár van még, aki javítani szeretne, a gyerekek többsége az utolsó órát s az egyhetes félévközi vakációt várja, tombol, viháncol, hülyéskedik. Mi mást tehetne? Jó részüket már nem hatja meg a buktatás, a magaviseleti jegy levonása sem. A büntetések újabb formái. Büntetésből pedig a „problémásabb” gyerekeknél nincs hiány, lassan minden lepereg róluk, legfeljebb a feszültségszintjüket növeli, vagy még alkalmatlanabbnak, még elutasítottabbnak érzik magukat…
Hogy ez sehová sem vezet? Hogy a statisztikák határidőre való legyártására fordított energiát valami emberségesebb, fejlődést segítő tevékenységbe is bele lehetne fektetni? Ki érdekel?
Papíron legyen rendben minden. Mert egyelőre csak a papírforma számít. Itt is.
Asztalos Ágnes