Pakot Tamás életútjáról, megpróbáltatásairól vall

Beszélgetőtársam farkaslaki származású, a Gordon-hegy alatti faluban született 1928-ban. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, amikor – három másik falubeli családdal együtt – a „kicsi magyar világban” a Beszterce megyében levő Jádra költöztek.

– Tamás bácsi, a beszélgetés elején szabadkozott, hogy öreg, hogy elég rozoga, mert megviselte az idő – 1928-ban született, életének 93. évében jár –, többfajta betegség is kínozza, de azért szívesen elmesélne egyet és mást az életéről, amely egyáltalán nem szűkölködik váratlan és izgalmas fordulatokban. A történetekkel nincsen semmi baj, előtolakodnak az emlékezetből. Vannak olyan mozzanatok, amelyeket napra-órára pontosan fel tud idézni. Olykor azonban kissé elmosódik a kép, de arra valók a fennmaradt dokumentumok, a fotók, a hivatkozások, a már mások által felfedett élettörténetek, a rögzített történelem folyása, hogy kiegészítsük, pontosítsuk az egyéni sors alakulását…

– Négy család ment el akkor, 1941-ben Farkaslakáról abba a faluba (Tamás Dénesék 9, Fancsali Józsefék 5, Pakot Áronék 6 és Pakot Istvánék – Tamás bácsiék családja – 5 gyermekkel). Anyám jól tudott németül, kiválóan írt és olvasott is, irodalmi nyelven. Ő 1918 előtt évekig Bécsben élt. Úgyhogy semmi akadálya nem volt annak, hogy postamesteri kinevezést kapjon. Apám pedig utász lett. Egy szász házánál helyeztek el minket, ott volt a lakásunk, a szomszédban egy idős asszony élt az anyjával, egyik fehérnép 70, a másik akkor 91 éves volt. Ahova mi kerültünk, onnan elmentek a lakók Németországba, a fiuk beállt volt a SS-be vagy Wehrmachtba, már nem tudom, de önként mentek a fiaik a német hadseregbe, azért volt lakatlan akkor az a bennvaló. A szomszédokkal németül és románul beszélgettünk. Érdekes volt, hogy anyám sokkal tisztább németet beszélt, azok az asszonyok csak az ottani szász tájszólást ismerték, úgyhogy néha át kellett váltani románra. Magyarul nem tudtak. Nem volt rossz az életünk. Én aztán bekerültem Besztercére, gimnáziumba, ahol két és fél évet elvégeztem, ami most tizenegyedik osztálynak felel meg, de akkor már 1944 őszén jártunk, tudtuk, hogy nagyot fordul ismét a világ. Oda október elején jöttek be az oroszok. Megjegyzem, hogy az előtte való napokban a szászok mind elmenekültek, mert féltek a megtorlásoktól, s hallották, hogy az oroszok őket nem szeretik. A falu közepén voltak a szászok házai, körben pedig mind románok laktak. Volt köztük pár jó gazda is köztük, de általában kicsi földjük volt, abból éltek, hogy a szászok földjein dolgoztak. Azt mondták a román barátaink, mert azért nem volt rossz köztünk a viszony, hogy vigyázzunk, mert visszajöhetnek a vasgárdisták, s abból nekünk bajunk lehet. Összesen 11 magyar család élt akkor Jádon.

– Ezek a családok eredetileg is helyben laktak, vagy újabb telepítésekkel kerültek oda?

– Az akkor betelepített „állami magyarokra” gondolok. Voltak eredetileg ott lakó magyarok is, de olyan kevesen, hogy iskolájuk sem volt. Ez is nehézséget okozott a testvéreimnek, akik eleinte egy szót sem tudtak románul. Közben valamennyire mindannyian megtanultunk. Ötödiktől felfelé aztán sorban mind bejártunk Besztercére, ahogy sor került ránk, mert csak 6 kilométerre volt. Jó tanuló voltam, magyar gimnáziumba írattak. Egyébként én akkoriban azt tervezgettem, hogy ha a háború belé nem szól, akkor erdész leszek. Volt apámnak egy ismerőse, aki erdészkedett ott, mondta, hogy az egy komoly dolog, legalább huszonnégy tennivalót sorolt fel, amit végezni kell, nem csak jönni-menni, és azt is megtudtam, hogy érettségi után 2-3 éves tanfolyamok vannak, azokat kell elvégeznem, ha már ilyen az érdeklődésem. Addig azonban még sok idő volt hátra. És a világ is nagyot változott. Abból nem lett semmi… Hogy szavamat ne felejtsem… Apám akkor már nem volt velünk. Mivel az első világháborúban hidászként szolgált, azt feltételezhették róla, hogy ért a robbanószerkezetekhez, szükség volt rá valahol, épp behívták volt a honvédséghez, Naszódra. Úgyhogy én voltam a legnagyobb fiú, a nővérem, aki két évvel nagyobb volt, aztán az öcsém következett, aki nálamnál két évvel volt kisebb, a többiek meg attól lefelé. Anyám hét hónapos terhes volt. Szép magas asszony volt, erős, egészséges. Én nem is tudtam, azt hittem, hogy csak meghízott. A nővérem árulta el, hogy mi a helyzet, s azt is, hogy akármi lesz, mint legnagyobb fiú, nekem kell a családfő feladatait ellátnom… Mondták a románok, hogy ők tudják, mikor, s merre kell elindulnunk. Biztosítottak arról, hogy nem esik bántódásunk, ha rájuk hallgatunk, de az oroszok és a partizánok dolgát, akik között állítólag vasgárdisták is lehettek, azt befolyásolni nem tudják. Volt a szász gazdának egy otthagyott szekere, azt vettem elő, megtakarítottam, s akkor látom, hogy az egy olyan úri kocsi, vastengellyel, ülésekkel, elegáns felszereléssel, amilyennel a városba szoktak járni akkoriban a módosabb emberek. Gabona annyi volt, hogy törte szét a szuszékokat; búza, kukorica vagy huszonnégy véka fért fel. Ezt sarjúval betakartam. Szétszereltem a 8-as kályhát, amit magunkkal vittünk volt Farkaslakáról, az egy jó állapotú, 1928-ban, Szentkeresztbányán öntött tűzhely volt, belétettem a derekába. Disznót vágtunk, s annak nagy részét felpakoltuk az útra. Jól felkészültünk. Ott hagyott volt a gazda egy csikót, lehetett akkor olyan hároméves. Azt már azelőtt tanítgattam. Volt egy velem egykorú fiú, az is ott élt velünk akkor Jádon, a szomszédságban, farkaslakiak voltak ők is, segített nekem hámba fogni. Alkalmas, szép és szófogadó állat volt. Anyám összepakolta az ágyneműt, a konyhai felszerelést, az edényeket, amit elvittünk volt a farkaslaki háztartásból, mert tudta, hogy otthon szükség lesz mindenre, ha újra akarjuk kezdeni, s folytatni az életünket. Kiderült, hogy nemcsak a vasgárdisták az ellenségeink, hanem az ideiglenesen kinevezett román vezetés. És még ott voltak az oroszok is! Elindultunk Déda felé, ahogy mondták, s onnan Szászrégennek, de úgy, hogy megkerülve a várost. Azt tanácsolták a román ismerősök, hogy olyan falvakon menjünk keresztül, ha mindenképp muszáj, ahol a magyarok vannak többségben. A négy család közül jött a miénk, a Tamás Déneséké és a Fancsali Józseféké. Pakot Istvánék ott maradtak volt még akkor. November eleje volt, de az időjárás kedvező volt és enyhe. Volt egy nagy csűr, oda behajtottunk, etettünk. Hajnal felé jött két orosz. Nem ocsmánykodtak, csak széjjelnéztek, már mentek is kifelé, amikor az egyik visszafordult, s nézni kezdte a csitkót. Mondtam, vagy inkább mutattam, hogy az enyém, mert beszélgetni nem tudtunk. Nem lehetett ellenállni. Otthagyta az övét, amelyik egy lehurbolt, sovány kanca volt. Olyan nyolcéves lehetett, úgy láttuk, amikor megvizsgáltuk a fogait. Jámbornak és alkalmasnak látszott. Ki tudja, honnan szerezte volt?! Mit tehettünk, befogtuk reggel a szekérbe, s hát húzta. Nem volt annyira rossz az a „vásár”. Volt ott négy vagy öt román falu, cigány is volt bennük elég, azokat elhagytuk szerencsésen, aztán a Nyárádmentén jöttünk tovább, Jóska bácsi ment elől, én közből, Dénes bácsi hátul. Volt egy kicsi baltám kézügyben, azért tartottam, hogyha valaki rossz szándékkal közeledne, akkor én azt azzal fejbe verem. De ki tudja, hogy ért volna-e valamit?! Szerencsére nem kellett elővenni egyszer sem… Akkor egész éjjel jöttünk, s hát egyszer hajnaltájt halljuk az egyik helyen, hogy mindenki magyarul beszél. Hívtak is, hogy pihenjünk meg, de nem fogtuk ki a lovat. Zab volt nálunk, sarjú pedig került bőven a házaktól. Etettünk, hagytuk a lovakat kicsit megszusszanni. Úgy terveztük, hogy elmegyünk Szovátáig, ott voltak ismerősök, de olyan jól haladtunk a szokatlanul enyhe időben – pedig november utolsó napja volt –, hogy keresztülmentünk Parajdon, Felsősófalván is. Értünk bé Korondra, s ott ugyan nagy csend volt és sötétség, de égtek a lámpák itt-ott a pincelakásokban, a hátsó műhelyekben. Dolgoztak odabent. Gondoltuk, ez nem rossz jel, ha a korondiak már fazakalnak! Be is fordultunk mindjárt az egyik ismerős családhoz, ahol gyorsan puliszkát főztek, túrót vettek elé s szalonnát. Elláttuk az állatokat és lepihentünk pár órát. Hajnalban indultunk, jókor, úgyhogy dél körül értünk bé Farkaslakára…

– Milyen állapotokat találtak odahaza?

– Nagyapám egyedül élt. Ott volt a nagy ház üresen… Egyik-másik gyermeket meg sem ismerte hirtelen, megnőttünk, s a három és fél év alatt egyszer sem találkoztunk. Azt mindjárt meg is kérdezte, hogy minek jöttünk haza? Mire? Télire? Azt mondta, hogy mind megfagyunk itt egy rakásban… Erre, mint a legnagyobb, válaszoltam, hogy lóval és szekérrel jöttünk. És nagy bátran azt is megkérdeztem, hogy mivel hordják a fát? Nem lóval és szekérrel?… Úgyhogy nem vagyunk elveszve… Hamarosan került elég fa az udvarra. A szomszédban lakott a nagybátyánk, a nagyapám testvére, s annak a családja, akik aztán elláttak a szükségesekkel, segítettek, ahogy tudtak, mert tehetősek voltak, és egyáltalán nem voltak rossz emberek… Sokan megnézték a szászoktól hozott szekeret. Meg is akarták venni, erre valaki azt mondta, hogy az nem úgy van, fel kell értékeltetni. Volt Udvarhelyen ilyen bizottság. Odamentünk és megérdeklődtük az árat. Az egyik ember, Miklós Árpád bának hívták, ő nézegette a legtöbbet, kerülgette, bebújt alája, nem bírt magával, mert nagyon tetszett neki. Egyik reggel odajött, s azt mondta, hogy délután hozza a pénzt. Így is történt. Szép összeget fizetett érte. Közben eltelt karácsony, el az ünnepek, és édesanyám 1945. január 1-én megszülte a legkisebbik öcsémet, aki erős és egészséges gyermeknek látszott… Ahhoz, hogy élhessünk, hiszen nem voltak tartalékaink, mondtam is akkortájt odahaza, hogy valamilyen kereset után kell néznem. Sokan voltunk, a sok éhes szájat etetni kellett, s a lovakat is kúrálni. Édesapám ekkor még nem volt sehol…

– Mi történt az édesapjával? Honvédként szovjet fogságba esett?

– Igen. Jászvásárra vitték egy gyűjtőtáborba, de onnan sikerült megszabadulnia, kiszuperálták, vagy megszökött, ezt nem tudom pontosan megmondani. Semmit nem tudott rólunk, úgyhogy gyalogosan, bujkálva, ilyen-olyan alkalmi járműveken vergődött el Besztercére és Jádra, majd onnan haza a faluba, de csak tavasszal… Alig élt meg, úgy le volt járva… Az egyik szomszéd, Fancsali Jánosnak hívták, mellesleg a bérmakeresztapám volt, juhászattal foglalkozott. Dolgozni kellett, vállalni a helyzetet. Ő ajánlotta, hogy álljak bé hozzá pakulárnak, mert Szent György napjától felvállalja a juhokat, de már február elsejétől ki kell velük járni a határra. Szabadkoztam, hogy talán tudok eszterengát hajtani, vigyázok a seregre, ha jók a kutyák, de fejni egyáltalán nem tudok. Minden napra ígért egy kiló sajtot, és azzal biztatott, hogy beléjövök a szakmába, ne féljek semmit, ha mindennap azt kell csinálni. Bátor kölyök voltam, s rá is voltunk szorulva, és ez a fizetség abban a háborús világban nem is volt olyan gyenge. Olyan családok voltak, hogy az ínségben, mert nem volt mit enni, levágták a borjakat, s megették, a disznókat, a libákat, a tyúkokat is. Haszonállat a lovon kívül nálunk sem volt, tehén, majorság semmi… Kijártunk a juhokkal. Aztán április 24-én kiszálltunk velük a majorházhoz… Csakhogy a kutyák nem hallgattak rám egyáltalán, mind mentek elé az esztenához. Mondtam keresztapámnak, hogy ebből baj lesz ilyenformán, a farkasok mindent elhordanak!… Milyen a jó pásztor? Jó bot kell legyen a kezében!… A Bálinté nevű dűlőben, a Nyikó-fejiben találtam egy botnak alkalmas somfát. Az olyan erős, mint a vas. Faragtunk egyet nekem is… Május 14-én történt, alig telt volt ki három hét a szolgálatból, amikor a farkas elragadott egy juhot. A kutyák nem csináltak semmit. Én sehol sem voltam. Elhurcolta a bokorba, úgyhogy mire észbe kaptam, már csak a feje volt meg, szétmarcangolva az egész, a lábszárcsontjai, mind a négy lerágva… Nagyon elkeseredtem, hogy ebből így semmi jó nem lesz őszire, nem lesz bevételem, s a kárt velem fogják megfizettetni… Mérgelődtem erőst, de nem volt értelme, s elmenni nem lehetetett. Hova? Arra gondoltam, hogy én vagyok a családfenntartó, valahogy csak meg kell élni… Két hét múlva, május 27-én, vagy 28-án, ott álldogáltam egy fa alatt, vagy 25-30 juh legelt mellettem nagy békésen, s egyszer látom – volt ott egy patak, valami vízmosás –, hogy futnak oda bé a juhok, s egy le van maradva. Nézem, hogy kutya-e vagy mi van mellette? Hát egy farkas. Elkapta, belé volt csimpaszkodva. Nem volt messze, talán 8-10 méterre. Sokat nem gondolkodtam, odafutottam, s akkorát vágtam rá azzal az új bottal, hogy azonnal felfordult. Talán észlelte, hogy közeledek, lehet, hogy el is engedte a juhot, szökött volna felém, de egy másodpercre védtelen maradt. Én szerencsésen ki tudtam használni ezt a pillanatot. Nem döglött meg, csak lebénult az ütéstől, gondolom eltörött, megszakadt neki a nyakcsigolyája… Odahajtottam a juhokat a kosárhoz, vettem a fejőcsebret, s beálltam fejni. Később aztán megmondtam keresztapámnak, hogy nézze meg, ott a farkas, lehet, hogy már meg is döglött, de a juhok mind megvannak. Az ijedtség aztán később ütött ki rajtam, izzadni kezdtem, felment a lázam is, reszkettem, úgyhogy egy napra hazavittek, hogy pihenjem ki a sokkot. Nem lett különösebb bajom, nem maradt vissza semmi. Úgyhogy belejöttem szépen, még két évet voltam pakulár keresztapámnál, de utána két esztendőre átmentünk aztán az öcsémmel Székelyszentlélekre, és ott elvállaltuk a juhokot. Majorok voltunk két évben is. Jó pénzt kerestünk, a bevételből csűrt építettem. Onnan mentem volt el katonának 1949-ben… 

– Milyen volt a katonai szolgálata? Román vidékre került? És már a szovjet típusú néphadseregben szolgált, ahol három évig tartották benn az embereket?

– Szörényvárra kerültem, az ugye, Turnu-Severin. Semmi bántódás nem ért. Románul jól tudtam. Annak idején pedig komolyan vettem a levente-kiképzéseket, jól ismertem az alaki mozgásokat, és az sem elhanyagolható, hogy kiválóan tudtam lőni, mert azt is megtanították nekünk a magyarok. Jó tisztjeink voltak ott, sokan a román királyi hadseregből kerültek be a néphadsereg állományába – legalábbis az az alakulat nem volt még annyira feltöltve politikai alapon, gyorstalpalón kiképzett káderekkel – értékelték a hozzáállásomat. Hamarosan őrvezető lettem, majd tizedes és szakaszvezető-őrmester. A mi évjáratunk csak egy évet és kilenc hónapot szolgált, egy évvel később vezették be a szovjet szisztémát. Azzal is szerencsém volt, hogy kiváló birkózó voltam. Ez is egy olyan sport volt, amit a levente-oktatásról hoztam magammal. Nem voltam túl erős, magas növésű sem, de megvoltak a technikai alapjaim. Hamar híre ment a kaszárnyában, hogy van egy székely gyerek, aki nagyon ügyes. Hatalmas termetű, nálamnál idősebb katonatársak jelentkeztek, hívtak, hogy küzdjünk meg. Én szabadkoztam, és mindenkivel megígértettem, hogy aztán ne legyen harag belőle, ha legyőzöm, és legyenek sportszerűek.     

– Mihez kezdett a katonai szolgálatát követően?

– Nem akartam Farkaslakán maradni. Volt lehetőség arra, hogy elmenjek szövetkezeti könyvelőnek Homoródszentmártonba. Nagy körzete volt, és nemcsak a falvak vegyesboltjai, meg a termelőműhelyek, kézművesek tartoztak oda, hanem a szentegyházi vasüzem dolgozóinak az ellátása is a mi feladatunk volt. Nem értettem a könyveléshez, iskolám sem volt, de ajánlották, hogy felvételizzek Marosvásárhelyen a pénzügyi főiskolára, mert a Magyar Autonóm Tartomány idején ott volt a Székelyföld adminisztratív és oktatási központja. Mondtam, hogy nincsen meg az érettségim, de elküldtek vizsgázni. Ha jó dolgozatokat írok, akkor semmi akadálya. Megfeleltem, megvolt a kellő alaptudásom, és el is végeztem. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy érettségi nélkül szereztem felsőfokú végzettséget. Azt mondták akkoriban, hogy kell a káder. Hát így lettem szövetkezeti főkönyvelő. Nemsokára azonban a vasgyártól szülési szabadságra ment a könyvelőnő, úgyhogy, anélkül, hogy különösebben munkahelyet változtatnék, maradtam a szövetkezetnél, csak a lakóhelyem változott, elvállaltam, és ide is költöztem, Szentegyházá-

ra. Itt alapítottam családot 1954-ben. Pár év múlva, ahogy nagyobb lett az üzem, hívtak, hogy menjek át oda pénzügyi osztályvezetőnek. Az embereket jól ismertem, engem is kedveltek, úgyhogy változtattam. Az az érdekesség még az akkori életemben, hogy gyakran hívtak meg ipari kiállításokra, ahol képviselni kellett a gyárat, Bukarestbe, Brassóba, és más városokba is. Mindenféle termelési ágakból érkeztek oda a vállalatok. Valahogy megtudták egy alkalommal a szervezők, hogy én legénykoromban juhász voltam. Úgyhogy „szakmai” beszélgetésekre is sor került. Emlékszem, volt egy vita, amely abból indult ki, hogy miért jobbak a románok juhsajtjai, mint a magyarokéi. Ők azt mondták, hogy az igazi juhtartók 1200 méter fölötti legelőkön járnak, fel 1800 méterekig, van hely, ahol még fennebb, olyan helyeken, ahol viszonylag ritkák a nagyvadak, kutya sem kell annyi. Sokkal olcsóbb és gazdaságosabb így. Azért jobb a juhok teje, mert a meleg sem kínozza őket, olyan fű van, amely gazdag vitaminokban, tápláló, ráadásul az állatoknak nem is kell akkora területet bejárniuk naponta a megélhetésért. Nem csoda, ha az ilyen helyeken termelt tejből sokkal ízletesebb sajt, túró, orda és telemea lesz. A magyarok többnyire az alföldi részeken juhászkodnak, ott pedig meleg van, a kóst is gyenge, és a vízért is sokat kell menni. Én azzal védekeztem, a magam igazát próbáltam elmondani, hogy a székelyföldi juhászok is elég tűrhető helyeken majorkodnak, 600-800 m magasságban, még fennebb, hiszen a Hargitán is tartanak juhot, nekünk is alkalmasok a legelőink. Érdekes, hogy amikor megkóstoltuk egymás után a termékeket, valóban a magashegyi zónákban előállított tejtermékek sokkal finomabbak voltak…

– A későbbiekben nem folytatta valamilyen formában a juhászatot? Esetleg nyugdíjasként?

– Nem. Az annyi volt. Az a négy esztendő. A nyudíjig azonban még baj van. Az odébb van, de sort kerítek arra is, ha eljön az ideje… Egy idő után, amikor már volt elég tapasztalatom, az én feladatom lett az anyagbeszerzés és a termékértékesítés is. A vasöntödei rész sokáig ráfizetéses volt. Nem találták az okát. A pártvezetés pedig folyamatosan küldte az utasításokat, hogy ez kell, hogy az kell… Az nem úgy volt. Köztudott, hogy az ércolvasztáshoz rengeteg faszenet használtunk. A szén megengedett víztartalma 17-20%. Egy ideig tonnánként vettük a faszenet, és nyilvánvaló, hogy szocialista nemzetgazdaság ide vagy oda, azoknak a cégeknek, akik nekünk szállítottak, az volt az érdeke, hogy minél többet adhassanak el, és mi fizessünk. Gyakran vizes volt a szén. Az én javaslatomra áttértünk a hektóliterenkénti vásárlásra. Nem telt el hosszú idő, talán egy fél év sem, és teljesen másképp néztek ki az öntödei mérlegmutatóink. Nagy lett a becsületem. Szép évek voltak ezek, tulajdonképpen ez volt a gyár fénykora, amikor több mint kétezer embernek biztosíthattuk a megélhetését. Hogy aztán minden megtorpant a nyolcvanas évek közepére, hogy majdnem teljesen megszűnt itt ez az iparág az új rendszerben, az már nem a mi hibánk. Akkor is bezárták volna, ha lenne helyben kitermelt érc, mert olyan lett az irány, hogy itt, Kelet-Európában nincs szükség a nehéziparra… A nyugdíjazásomra 1988-ban került sor. Még maradtam volna, de volt egy szívinfarktusom, amire azt mondták az orvosok, hogy munkaképtelenné tett. Addig csűrték-csavarták, halogatták a dolgot, hogy végül rászántam magam, és „elintéztem” két üveg Kármel-hegyi kóser borral, amit a zsidó sógoromtól kaptam, azt, ami a törvény szerint járt nekem. 1988. szeptember 1-től kezdődött a nyugdíjas állapotom.

– Mivel töltötte ezeket az évtizedeket? Nem vonzotta valami olyan foglalatosság, ami kimaradt a korábbi életéből?

– Nem csináltam semmit! Az a semmi azt jelenti, hogy itt kertészkedtem a kapun belül. Élveztem a szabadságot, a jó levegőt a sokéves bezártság után, hiszen teljesen más, ha szabadon lélegezhet az ember, és azt végzi el, amihez kedve van.