A Csíki Székely Múzeum idei nagyszabású kiállítása ismét a klasszikus mesterek nyomába kalauzolja a művészetkedvelő közönséget, a látványos tárlat az Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik címet viseli. A Hargita Népe Műhely melléklete, a szervező intézménnyel együttműködve minden héten a kiállítás egy-egy képére hívja fel a figyelmet. [caption id="attachment_72199" align="aligncenter" width="1000"] Olaj, vászon, 100 × 81 cmj. b. l.: Goebel J. 927 Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 92.3 T[/caption] Paizs Goebel Jenő életművében szintén gyakoriak az önarcképek, egyedül, baráttal vagy barátokkal számtalanszor megörökítette magát. Az 1927-es változaton Szent Sebestyénként ábrázolta önmagát. A klasszikus keresztény ikonográfia elterjedt figurái közül a tízes-húszas évek művészetében az I. világháború hatására kiemelt figyelmet kap a szenvedő és kiszolgáltatott szent alakja. A cseh Bohumil Kubišta ugyancsak önarcképként festette meg a lenyilazott szentet, a német Willy Jaeckel több grafikáján tűnik fel a szent figurája, a horvát neoklasszicizmus francia iskolázottságú mestere, Sava Šumanović pedig többalakos jelenetté formálta a történetet. A magyar művészetben Beck Ö. Fülöp monumentális kőszobra mellett Perlrott-Csaba Vilmos kubisztikusan tördelt litográfiája és Szántó György expresszionista rézkarca állítja elénk a mindenkori művészsorsot szimbolizáló, hitvalló mártírt, aki Szántó korai regényének is címadója lett (Sebastianus útja bevégeztetett, 1924). A rézkarcoló nemzedék tagjai közül ismerünk ilyen témájú grafikát Szőnyitől és Komjáti Wanyerka Gyulától, a pécsi Művészkörben pedig Gábor Jenő és Molnár Farkas is megfestette Szent Sebestyént. Paizs Goebel vékony, szinte vézna félaktja az idilli nyugalmú szentendrei házak fölé magasodik, alakja nem a feszülő izmú, végzete ellen küzdő katonaszenté: arcán fanyar mosoly játszik, tehát inkább az ironikus és önironikus, mintsem a tragikus szerepbe öltözés példája. Zwickl András