A kortárs képzőművészet pulzusán tartja a kezét az immár hatodik alkalommal megszervezett székelyudvarhelyi Pulzus művésztelep. A közel kéthetes alkotómunka tárgyiasult eredménye a Haáz Rezső Múzeum Kossuth utcai képtárában szeptemberig nyitva tartó kiállításon látható. Az idei táborban készült munkákat Túros Eszter művészettörténész veszi számba. [caption id="attachment_55176" align="aligncenter" width="1000"] Szigeti G. Csongor: Privátcsapda 5.0[/caption] hatodik évadját bemutató tárlat arról árulkodik, hogy a székelyudvarhelyi szervezők komolyan gondolták: itt erős, lüktető alkotótelepet fognak működtetni. Az egyszerre kisvárosi, mégis valamennyire természet közeli környezet izoláltságával, viszonylag kis térben teremt olyan otthonos, bensőséges hangulatú körülményeket, amelyek alapvető feltételei az alkotásnak, a termékeny találkozásoknak. Jól átgondoltan, minden apró részletre odafigyelve szervezik meg évről évre a közel kéthetes tábort. Egyre nagyobb nyilvánosságot kapva válik fontos találkozási hellyé, egyre karakteresebb kortárs képzőművészeti színtérré a Spanyár-ház, Székelyudvarhely. Nem mellékes az sem, hogy máris komoly képzőművészeti agyag gyűlt össze, amely hosszú távon nemcsak a város büszkeségét, hanem egyik fő vonzerejét is jelenthetné. Idén tíz alkotó vett részt a művésztelepen: Daczó Enikő meglepő módon az utóbbi időben főleg fest. Átlényegülés-sorozata egy lelki vívódás képi lenyomata, amelyben megpróbál egészen mélyre menni, a legelementárisabb módon, odafigyelve a legapróbb lelki rezdülésekre, gesztusokkal reagálva. Egyfajta egyensúlykeresés ez, úton levés, amely tele van kérdésekkel. Szűkszavúan, a gesztusok és színek nyelvén, szublimált módon próbál kilábalni a feketéből, a mély barnából, amely heves mozdulatokkal vászonra vitt felületével éppúgy sajátja, mint a téglavörös lágy ecsetvonásai vagy az arany simasága. Kövecsi-Kovács Imre Pulzusra hangolt alkotása egyszerre erőteljes és egyszerű. Könnyedén, gesztusszerűen jelöli ki terét, mintha egyetlen lendületes ritmussal, szignóként írná be magát környezetébe. Könnyedén teremti meg az ellentétes irányokba tartó vonalak, a geometrikus és organikus formák egységét, hoz létre hármasságokat. A pulzus ritmusának térbe rajzolt EKG-ját hozza létre, mely a határokat akár szélsőségekig feszegetve, mégis határozottan válik jelenvalóvá, fontos találkozási pontokat teremtve, eltérő intenzitású kölcsönhatásokat. Ming-Chin Tung tajvani szobrász az alsórákosi szénbányából származó 6000 éves fából faragja ki a Láthatatlant. Az anyagban rejlő megfoghatatlant próbálja megragadni, körüljárni, láthatatlanul is érzékelhetővé tenni. Az anyag rejtett lelke válik így megközelíthetővé, egy benne rejlő jelentőség válik jelenvalóvá, a fa képlékeny lesz, megpuhul az alkotó keze alatt, leheletfinoman kirajzolva az éles vonalú fahasábokat, érzékeltetve azok durvaságát, keménységét. Alkotói attitűdjével, az anyaghoz való viszonyulásával, következetesen építkező formai megoldásaival úgy hívja fel a figyelmet emberi természetünk és a természeti környezet ellentmondásaira, hogy egy pillanatig sem szűnik meg gyönyörködtetni. [caption id="attachment_55177" align="aligncenter" width="1000"] Szabó Réka: Fészek[/caption] Nicu Barbu szabálytalanul, ösztönösen, ugyanakkor mély ráhangolódással járja be a képi tereket, hagyja kibontakozni a változó felületek, anyagok és technikák összjátékából adódó lehetőségeket. Festi, égeti, festékszórózza a felületeket, vagy néha teljesen érintetlenül hagyja azokat. Az organikus változások érdeklik. Gesztusaival új formákat, ritmusokat indít el. A véletlenszerűnek tetsző játék időnként mintha a figurativitás felé indulna el, de ilyenkor rögtön vissza is billen, a felületekből sejtszerűen kibomló textúrák változatosságára irányítva figyelmünket. Sipos Gaudi Tünde mint egy hatalmas becsapódás, úgy töri meg a végtelennek tetsző fehérséget a kivágott fatörzs látványa. Jel. Jaj. És ebből a távolról foltnak látszó monumentális egyszerűségből, közelebb érve kirajzolódik a fa minden erezete, a gondosan, nagyon aprólékosan, rengeteg munkával megrajzolt, a fa belseje felé mutató vonalak sűrűje, melyek évgyűrűszerűen messze idők felé mutatnak. Egyszerű, fájdalmas. Míves grafika. A természet, a környezet felé fordulás szükségszerű, és számára a felelősségvállalás, a cselekvés is az. Soyoun Park Kanadából érkezett koreai származású művész nagyon érzékenyen hangolódik környezetére. Minden gesztusával, mozdulatával, megnyilvánulásával a természetről, ember és természet lehetséges viszonyáról is beszél. Mindezt olyannyira komolyan gondolja, hogy képeit is kizárólag természetes pigmentekből, kávéból, teából, növényi festékanyagokból hozza létre. Ecsetet sem használ, vonalait, ha nem késsel alakítja, többnyire a hiányból nyeri, hogy ragasztószalagokat, különböző ragasztógumikat felhasználva szab határokat a festékanyagok természetes folyásának. Szabó Réka egyre határozottabban a természet felé fordul művészetében. Bár érintésszerű, leheletfinom közelítéseit vagy tájba komponált konstrukcióit a nemezelt gyapjú időállóbb technikája váltja fel, most is a természetről van szó, beleértve az emberi természetet is. Organikus formáival, természetes vonalkódjaival furcsa, gyakran ellentmondásokkal teli helyzetet teremt, az élet egyszerre szürreális és kézzel fogható, testhez szabott lehetőségeit mutatva fel. Kevés eszközzel, finom mozdulatokkal létrehozott, párnaként hozzánk simuló alkotása egy folyamat kellős közepébe enged pillantani. [caption id="attachment_55178" align="aligncenter" width="1000"] Tamás Borbála: Súlytalanság[/caption] Szigeti Gábor Csongor betonvasból készített, saját fejéről mintázott magáncsapdája egy sorozat ötödik darabja, melynek ötletét, formai, szerkezeti kiindulópontját egy egércsapda jelentette. Saját csapdáit gondosan megtervezi, megépíti, majd a maga teremtette szorult helyzetekből, különböző lengő, úszó vagy akár stabil rácsaiból szabaduló művészként próbál kijutni – ami egyáltalán nem veszélytelen. Természeti, ipari környezetbe, vagy éppen a képtár terébe elhelyezve, változatos vizuális környezetet biztosítva konstrukcióinak, a geometrikus formák rácsai időnként ellenpontozzák azt. A kilátás változó, ahogy a rács szerepe is kettős, véd, elválaszt, ki- és bezár. Az átjárásról mi döntünk. Veszélyes, de időnként életmenő lehet. Tamás Borbála kirakószerűen összeillesztett, ugyanakkor nyitva hagyott összegzésével saját művészetére reflektál. A festékrétegek úgy rakódnak egymásra, hogy layerszerűen hol takarásban maradnak, hol pedig, transzparens módon felerősödnek részletek. A kirakós darabjai kronologikusan járják be a festői úton levés különböző állomásait, a színes szürkék geometriájától, az időnként térbe darabosodó, máskor egészen sima felületeket áteresztő feketék időszakától, az egyre színesedő időszakon keresztül, ahol tubusfestékek egymást takaró felületein csak az ecsetszőrök barázdálta vékony vonalakon szűrődnek át a korábbi rétegek, az előzmények – el egészen a hiányzó kirakósig, amely úgy nyitja meg az alkotás terét, hogy súlytalanná is teszi azt, megteremtve az eltávolodás lehetőségét. [caption id="attachment_55179" align="aligncenter" width="1000"] Nicu Barb: Kibontakozás[/caption] Berze Imre, a kiállítás művészeti vezetője, az alkotásra is időt tudott szakítani. Lírai hangvételű, minimalista munkája tisztelgés a közelmúltban elhunyt művésztárs és jó barát, Siklódi Zsolt emléke előtt. Szimbolikus erejű témaválasztásával, a hiány fájdalmas felmutatásával teszi jelenvalóvá szellemiségét, kitörölhetetlen emlékét. Egy egyszerű gesztus, amely szűkszavúságával, letisztultságával, sajátos tér- és tömegjátékával, egyensúlyhelyzeteivel, eleganciájával válik emlékezetessé. Ahogy befelé haladunk, és egyre szűkülnek az anyagban rejlő formai lehetőségek, ahogy mind kevesebb az, ami megfogható, úgy válik munkája egyre erőteljesebbé.