Ahhoz, hogy Peru – talán az olvasók által is – leginkább ismert és várt népéhez, az inkákhoz eljussak, kell még egy térbeli kitérőt vagy még inkább ugrást tennem, mert kronológiailag megelőzi őket a sicán és a chimú birodalom is, két, nem csak egymástól, de a moche világtól is eléggé nehezen elválasztható nép és kultúra, melyek fönn északon, a mai Trujillo közelében éltek. Mi többet a chimú emlékekből láttunk. Talán ezekből is maradt fönn a jelentősebb rész, illetve egyes források szerint ez magába olvasztotta az előbbit. A chimú nép történetének már az időbeli behatárolása is a részben megszokott nehézségekkel jár. A szerzők közül egyesek időszámításunk előtt 500-ra, mások kerek ezer évvel későbbre teszik a megjelenését. Abban ellenben viszonylag egyetértenek, hogy fővárosa, Chan Chan (Nap Nap) valamikor 1100–1300 között épült, miután már 850 körül megalapították és a kor egyik legkülönlegesebb és leggazdagabb városa lett. Kilenc, fallal körülvett városrészből állt, ezek alaprajza mai állapotában is felismerhető. Mindegyikükben templomok, víztárolók és lakóházak sorakoztak egymás mellett. A kultúra fémművességéről, réz, bronz, ezüst és arany használatáról volt híres. Az agyagművesség továbbvitte a Moche-kultúra kerámiáinak sokat emlegetett gömbformáját és a kengyel alakú kiöntőcsövét, a formák és színek változatossága azonban eltűnt. Persze minderről csak később győződtünk meg, a közelben berendezett és féltve őrzött múzeumukban, ahol agyag holmiik mellett néhány szép ékszert, szobrokat, díszes maketteket és miniatűr életképeket is kiállítottak, és ahol végtelenül komolyan vették a fotózási tilalmat. Történt ugyanis, hogy miután alaposan megnéztük a szépen kiállított és megvilágított anyagukat, a társaim lassan kiszállingóztak az épületből, és magam maradván, elkattintottam néhányszor a kis kompakt gépemet, amely a táskámban rejtőzött, majd, mint aki jól végezte dolgát, örömmel indultam kifelé, de egy dühösen érkező emberkével találtam magam szemközt. Szaporán hadarta spanyolul a magáét, és kézzel-lábbal mutogatott a gépemre, anélkül, hogy hozzáért volna! Persze, tudtam, mi baja. Értettem, hogy akarja látni, mit fotóztam és mikor megmutattam, egyenként kitörültette őket. Nagyon sajnáltam a képeket, hisz olyan anyagról volt szó, amit nem lehet sehol sem megtalálni. Mert nincsenek képeslapjaik vagy prospektusaik, katalógusokról nem is beszélve. A bejáratnál minden múzeumban egy egyszerű, szegényes kis pult fogadott, egy-két lézengő jegyszedővel, de semmiféle anyag nem volt egyik helyen sem. Ezért volt érthetetlen, miért óvják annyira a megörökítéstől a kiállított tárgyakat, hisz mifelénk ez rendszerint azért történik, hogy ők maguk adhassák el nekünk a saját fotóikat és könyveiket. Ám a Museo de Huacas de Moche továbbra is őrzi titkait, és csak a külső, már az elhelyezéséért sem megvetendő megjelenését mutathatnám meg olvasóimnak, bár lehet, hogy a sok egyéb látnivaló kiszorítja a fotók közül. [caption id="attachment_51039" align="aligncenter" width="1000"] Perui kopasz kutya[/caption] Chan Chan megmutatta fönnmaradt arcát. És a szó szoros értelmében vett nagyságát, hisz méretei körülbelül az ameddig a szem ellát kifejezéssel határozhatók meg. Tulajdonképpen 28 négyzetkilométeren terült el, és a vályogtéglából épült helyek közül valóban a világon a legnagyobb. De vesztének is ez volt az egyik oka: nem épp ellenálló építőanyaga az idő vasfogának esett áldozatul. Eltűnésének másik oka azonban sokkal emberibb, és állítólag a spanyol hódítóknak tulajdonítható (az inkák bekebelezték ugyan, de nem pusztították el). A konkvisztádorok iszonyú dühvel estek neki. Egyes leírások alapján úgy tudjuk – és ez fogalmat ad méreteiről minden értelemben –, hogy az első itt szerzett zsákmány kincstárba fizetett egyötöde 47 000 ezüst castellanóra rúgott, és egyetlen templomában talált kincsek értékét 1972-ben (akkori az adat) hatvanmillió svájci frankra becsülték. Sajnos mindebből vajmi keveset mutathatott az ominózus múzeum is, hisz a spanyol hódítókról tudjuk, hogy nem érdekelte őket – gondolom, máshol másokat sem, ami persze egyikük számára sem mentség –, hogy miféle művészeti kincsekkel találkoztak, csak az arany, esetleg a drágakövek. Ezért a nemesfém tárgyakat nemes egyszerűséggel beolvasztották és úgy küldték az óhazába a királyuknak, ezzel adva nyomatékot felfedezésük fontosságának. Mára rekonstruálták a város alapjait, vagy pontosabban körvonalait, és mutatóban a falak egyes részleteit is. Mindenképp erősen jó fantázia kell ahhoz, hogy e birodalmi központról valamiféle fogalmat alkossunk. A nagysága egyértelmű, mint ahogyan errefelé már hozzászoktunk az impozáns méretekhez. A külleméből azonban kevés legyintett meg. Közelében, Cerro Blanca városában egy látványosabb korabeli emlék, a Holdtemplom található. Ami valójában nem is templom, mert több egymással összeköttetésben álló teremből és belső udvarokból áll. Azt hiszem, az elnevezés egy fordítási hiba eredménye. Eredetileg Huaca de la Luna-nak hívják, a huaca pedig nem föltétlenül templomot, hanem kultikus helyet vagy tárgyat jelent. A különleges létesítmény 200 éven keresztül készült és hat egymásra épített szintből áll: úgy átlagosan minden generáció egy újabb szintet adott hozzá. Hogy miért így, arra érdemleges válasz egyelőre nincs. Ez sokkal látványosabb, mint a városfalak, hisz több festett falrészlete is megmaradt. Rajta többek között egy érdekes istenfigura, Ayapec (vagy Ai Apaec, jelentése hol lefejező, hol mindentudó, és az is lehet, hogy mindkettő). Alakját négy élőlényből ötvözték. Haját a poliptól, szemét a bagolytól, fogait a pumától, míg orrát az embertől kapta, és más ottani népek mítoszaiban is megjelenik. Egyes, rabszolgákat ábrázoló falban emberi csontokat is találtak – lehet, hogy az áldozatokét, hisz jellemző volt rájuk az áldozatbemutatás. Ezekben az ősi kultúrákban – máshol is – a vér volt a legnagyobb érték, amit fölajánlhattak az isteneknek. Valószínűleg leginkább az időjárást szerették volna befolyásolni. Mellette megmaradt egy sokkal nagyobb kegyhely is. Egyelőre feltáratlan és csak piramisra emlékeztető alakját láthattuk. Naptemplomnak keresztelték, és 45 méteres magasságával a legmagasabb Kolumbusz előtti agyagépítmény – s neki köszönhetően már megint egy gépelt oldalon két leggel is találkoztunk. Ez Peru. [caption id="attachment_51040" align="aligncenter" width="1699"] Ayapec isten a Holdtemplom falán[/caption] És hogy a csodálkozásunk teljes legyen, itt láttunk először – és utoljára – jellegzetes perui kopasz kutyát, mely nevét szőrtelen testéről kapta. Mindössze egyesek feje búbján található egy-két sárgás vagy vöröses tincs, és ezeknek hasonló színű lompos farkuk is van. Egyet az ásatási terület bejáratánál várakozva pillantottunk meg, egyet meg amikor kijöttünk. Mintha valamiféle élő keretbe szándékoztak volna foglalni a látogatásunkat. Albert Ildikó