Eredeti elképzelésemhez képest elég sokat foglalkoztam Ciprussal, amit talán egyrészt az élmény frissessége, másrészt a sziget történetének az érdekességei eléggé magyaráznak. Ilyen megközelítésben furcsa ellentmondásra is fény derül: Cipruson ugyanis az élményt – ellentétben az én elvárásaimmal és azzal az általános vággyal, ami rendszerint az utazót motiválja – sokkal inkább az jelentette, amit megtudtunk róla, és sokkal kevésbé az, amit a valóságban megtapasztalhattunk. A jelenség különben teljesen analóg azzal, amit Görögországba érve is gyakran észlelhet a látni vágyó utazó. Az eltérések inkább az arányokban, illetve az érdekességek mibenlétében vannak. Mert ha hirtelen számba veszem a látottakat, akkor körülbelül a következők jutnak eszembe: a nagyon kedves és hatásos ezeréves, ötkupolás Aya Paraschevi eléggé ép falfestményeivel, a páfoszi mozaikok, Famagusta szellemvárosa a maga tragikumával és közelében a Szent Miklós francia gótikus katedrálisból lett Lala Mustafa Pasa-mecset. Páfoszt már több összefüggésben emlegettem, most csak azért állok meg itt, mert tavaly az Európa Kulturális Fővárosa címet viselte. Ki tudja, miért? – kérdem én. A választ, gondolom, a politika tudja és adhatná meg. Mert hogy a józan paraszti ész és szem nem érti és nem látja, miért, mitől illeti meg ez a cím, az egyszer biztos. Famagusta közigazgatási terület Ciprus legnagyobb kikötője, benne a több mint 45 ezer lakost számláló Varosha üdülővel, élettel teli nagyváros volt egészen 1974-ig. Amikor a jogos (?) török bevonulás, amelynek határait a britek, az ENSZ, a NATO és minden ilyen fontos nagy kezdőbetű meghúzta – azaz jelezte a foglalóknak, meddig is szabad nekik foglalni (!) – elfelejtették tisztázni Famagusta, egész pontosan Varosha üdülőváros helyzetét. Tetszik érteni? Mert én nem. A törökök pedig jöttek, láttak, győztek, egészen a térképen zölddel jelölt határvonalig, és Famagustánál megálltak. A város lakói ellenben nem tudták, hogy mire számíthatnak: a megtámadottakkal elfelejtették közölni, meddig támadhatják őket, azok pedig fejvesztve menekültek, hátrahagyva az ország legvirágzóbb városát, amely akkor a bruttó hazai termék 70 százalékát hozta, benne 45 szállodát, 60 apartmanszállót, 99 üdülőközpontot, 4469 lakóházat, 21 bankot, 143 hivatalt, 24 színházat és mozit, 25 múzeumot és több száz éttermet, valamint kb. 3000 kisebb-nagyobb boltot, csak a legszükségesebbet vive magukkal. A számok helyenként irreálisan nagynak tűnnek, de így találtam őket egy netes oldalon, amely az ilyen „szellemvárosokkal” foglalkozik. A turistákat néhány nap alatt evakuálták. A törökök pedig, mikor látták az elhagyott városrészt, ami nem volt nekik ígérve ugyan, de látszólag másé sem volt már, egyszerűen körülzárták szögesdrótkerítéssel, és civil oda azóta sem tette be a lábát. Az elmenekültek soha többet meg sem nézhették elhagyott otthonaikat. Igaz, sokan állítják, hogy talán jobb, ha nem is pillanthatják meg, mi lett az életük munkájából. Állítólag minden úgy maradt, még a megterített asztalok, a kiterített ruhák, az autók a garázsokban, mert még a tolvajok sem merészkedtek oda. Mi is csak autóbuszból jártuk körbe egy részét, megállni nem volt szabad, a kerítést pedig legtöbb helyt benőtte a sokféle vadon burjánzó kúszónövény. De azért megpillantottuk messziről néhány luxushotel égbeszökő épületét meg a romosodó villákat, málló vakolattal, beomlott tetővel, elvadult udvarral, lógó ajtó- és ablakkeretekkel – melyek az értelmetlenül feldúlt életek, elvesztett otthonok, meggyötört emberéletek mementóiként vesznek a semmibe. Famagustának azonban van két említésre méltó látnivalója is. Az impozáns városfala, melyet a velenceiek építettek a mindössze 82 éves uralmuk alatt. Egyik tornyát pedig Othellóról, a velencei mórról nevezték el, aki néhány évig kormányzóként élte itt híressé és szimbólummá avanzsált életét – ha hinni lehet a fámának. A másik egy csodálatos, a 13. században elkezdett és valószínűleg száz évig épült, francia gótikus templom maradványa, amely a levert szobordíszek, eltüntetett színes ablakok nélkül, a hozzáadott minarettel meg a mellette elterülő udvarral és kerttel, az eredeti együttesből megmaradt falrészletekkel, csodálatos színfolt ebben a világban. Ami a sziget éghajlati érdemeit illeti, igaz, hogy Ciprus talán kellemesebb és élhetőbb, mint a görög tengerpart, ez ellenben, a szigeteiről nem is beszélve, esztétikailag messze felülmúlja a ciprusit, mely egészen hétköznapi. És merem ezt állítani nyugodt lélekkel, hisz jó néhány órás tengeri hajókázásra vittek, hogy megmutassák a déli part legszebb szakaszát. Miközben lassan ringtunk az eléggé felhős és szeles időben, a fejem nemcsak azon járt, hogy miért kellett ide eljönnöm, mikor az első ösztönös reakcióm az volt, hogy ezt nem akarom megtapasztalni, hanem azon is, hogy vajon milyen lehet a kevésbé szép része? Az egyetlen igazi szépséget egy fotózkodó ifjú pár jelentette, mert erről híres itt az egyik rész: állítólag szerencsét hoz, vagy mindenképp sikk ott készíteni hatásos és jól beállított képeket. A jellegtelenségén eléggé keveset változtat az északi part, ami azért valamivel látványosabb. És a törökök kezében van. Akik igen lelkesen építkeznek, ami még hozzáad az eleve jobb természeti adottságokhoz. Különben ott mindenfele erőteljesebben fejlesztenek – és valószínűleg ezt igen céltudatosan teszik. Ezen a pici területen van négy egyetemük – igen gazdag diáksereggel, akiket állítólag inkább a végtelenül szabad(os) élet, a számtalan szórakozási lehetőség vonz. Nem utolsósorban a kaszinók és szerencsejátékok bősége, különösen a déli részen. Hasonló célból igen sok látogató érkezik Kis-Ázsiából és a Közel-Kelet országaiból is. Mit mondhatnék még erről a furcsa kis szigetről? Talán még azt, hogy nincs folyója és csatornázása sincs. Nem esznek levest, de azért a szállodában minden este legalább egyfélét, legtöbbször valamilyen krém- vagy zöldséglevest, és igen finomakat szolgáltak föl nekünk. De van mustkolbászuk és mindenféle édesített magjuk. Az előbbi nem nyerte meg különösebben a tetszésemet, az utóbbiak annál inkább: mindenféle vastag gyümölcslébe mártogatott, napon szárított kesudiót, mandulát, földimogyorót, pekándiót és hasonlókat majszolgatunk esténként még most is. Nem hizlal, sőt némelyik fogyaszt, és jót tesz a szívnek, a koleszterinnek, az érfalaknak, az immunrendszernek és még ki tudja, mi mindennek? Ja, és nagyon-nagyon finomak. Albert Ildikó