Hétvégén szoktam elkezdeni gondolkozni azon, mi is lesz a Bőröndnapló következő részének a témája. Van, amikor ez eleve adott, hisz olyasmiről írtam az előző egy vagy már több fejezetben is, aminek a folytatása még ott van a tarsolyomban, ezért a többi is ebből logikusan következik. Olyankor igazából nem is gondolkozom, inkább csak válogatok, rendszerezek, eldöntöm, melyik szeletkéjét hozom elő az illető kérdésnek, élménynek, helynek vagy történetnek, és aztán amikor hozzáfogok írni – néha már akkor, de legtöbbször csak hétfőn vagy kedden és egyre gyakrabban csak szerdán, mert csütörtök délelőtt küldenem kell, hogy beillesszék az újságba, ahhoz, hogy pénteken az olvasó kezébe kerülhessen –, akkor szinte egy huzamban, de ha nem, akkor is könnyedén, két nekifutásra lepötyögöm az egészet. Máskor, mint ezúttal is, amikor eltértem egy nagyon élénk és különleges tapasztalattól – a japán élményeimtől –, mielőtt visszatérnék, hisz van még róla mondanivalóm bőven, keresgélem a témát, és végül azt kapom elő, ami épp foglalkoztat. Ezúttal az évszakunkat. Mert bármennyire nem akarom tudomásul venni, hivatalosan beköszöntött az ősz, mely ellen minden porcikám tiltakozik. A valóság, azaz az ősz előli menekülésemet ezúttal segíti az időjárás is: hét ágra süt a nap, és még ugyanilyen épp jó, mert nem égető, hanem végtelenül kellemes meleget ígérnek egy darabig. Most lelkesen hiszek az időjósoknak, és elfelejtem, máskor mennyire bizalmatlan vagyok velük szemben. Nem alaptalanul, mert bizony az utóbbi időben szinte állandóan tévednek. Vagy én nem találom meg a megfelelő – azaz helyesen – előrejelző oldalakat. Ám most hinni akarok nekik meg az eljövendő melegben és abban, hogy egy időre még elfelejthetem, hogy vége a nyárnak. Nem volt mindig ennyire fájó az ősz, ám ahogyan telik az idő, egyre élesebben érzem, hogy a valóság mindig győz az illúzió felett. De harcolok, amíg lehet. Hogy mi bajom ezzel a gyönyörű évszakkal és mindazzal, amit szimbolizál? Minden. És semmi. Azaz, ha jól belegondolok, be kell látnom, hogy eléggé ellentmondásosak az érzéseim vele kapcsoltban. Mert az ősz gyönyörű. Igazi látvány és élmény. Az első sárga levelek a rengeteg féle zöld között. Aztán a hullásuk, ahogy az elején szinte egyenként táncot lejtenek és elkezd gyűlni a fák alatt a finoman aranyló takaró. Majd ahogyan egyre több a sárga, lassan átvált egy rész barnába, rozsdába és égő vörösbe. Az avar is megsötétedik, s rendre vastaggá, puhává válik. A lassan lecsupaszodó ágak az elején még kecsesek, érdekesek, ahogy előbújnak a lombok közül. Csak a végén vedlenek át kifosztottá, szomorúvá. Talán ez az egyetlen meztelenség, amely senkit nem vonz. Csak ritkán gubbaszt rajtuk madár, fázva, árván. Azok a madarak, melyek itt maradtak és hűségükért sanyarú hónapokkal fizetnek. Bár ha összehasonlítjuk a hosszú, fáradságos vándorlással, melynek végkimenetele mindig kétséges, nehéz eldönteni, melyik sors a jobb, a szebb. Valószínűleg mindkettő a maga módján, mint minden egyéb is ezen a világon. Talán a földi létünk legáltalánosabb sajátja, hogy bármennyire is különböznek a fajok, a sorsok, a szokások, az életpályák, lényegében minden élőlény egyenlő részben örül neki és szenvedi. És csak mi, emberek vagyunk hajlamosak ezért elégedetlenkedni, de képesek is arra, hogy eldöntsük, melyiket akarjuk inkább átélni, melyikre emlékezünk szívesebben, hogyan akarjuk érezni magunkat a bőrünkben. Közhely, hogy az ősz a betakarítás időszaka, egyben készülődés a télre. Aki sokat termelt, a magáét teszi el, hogy abból gazdálkodjon, mikor tél van, hó és hideg, már nem terem semmi, várni kell a megújulást. Aki meg szereti a házit, szintén elvégzi a befőzéseket a piacról vásárolt friss zöldségből, gyümölcsből. Az emberélet ősze is takarékosságról szól, felkészülést a kevesebb jövedelem és több kiadás korára, amikor a tartalékokra hagyatkozik az egyén. Lélekben is, szellemben is leginkább már az a tőke kerül felhasználásra – család, régi barátok –, amit addig személyiségével egybegyűjtött. A betakarítás természetszerűleg, elkerülhetetlenül számadásra késztet öreget-fiatalt, sikerest-eredménytelent egyaránt. Mert sok minden felett elsiklik a lélek, de vannak helyzetek, melyek lényegüknél fogva mindenkit megállásra késztetnek. És ez olyan. Aztán ki hogyan kerül ki ebből a vissza-szembe-előrenézésből, azt a termés milyensége, a termelő józansága és lelkének épsége határozza meg. Nekem az idei ősz külön ajándékot hozott. Felkérést, hogy egy idősek klubjában tartsak előadást, esetleg valamiféle általam jónak látott foglalkozást: beszélgetést, tanácsadást, akármit. Nagyon kíváncsian és eléggé sok bizonytalansággal mentem a napokban az első találkozónkra. Nagyon kevés információm volt a társaságról. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idősök, mivel foglalkoztak életükben, mi az érdeklődési körük, és hogy vajon mire lesznek vevők, azaz mivel is lenne jó előrukkolnom. Úgy döntöttem, játékosan és okosan megtudakolom mindezt tőlük, és közben meg is ismerjük majd egymást. Nem pulpitushoz, mint ahogyan ezt javasolták, hanem a körbe közéjük ülve beszéltünk arról, mit tudok felajánlani témaként, miután megismerjük egymást. Magam is részletesen bemutatkoztam, aztán javasoltam, sorban mondják meg a korukat, azt, amivel foglalkoztak, a kedvenc időtöltésüket, azt is, miről szeretnének a következő alkalommal ismertetést hallani, illetve tegyék fel a kérdéseiket, amikre talán eddig nem is gondoltak, de most itt az alkalom, hogy szakember válaszoljon rájuk, és vallják be, hány évesnek érzik magukat. Talán mert már évek óta találkozó, ezért összeszokott társaságról volt szó, talán mert eljön mindannyiunknak az az életkorunk, amikor már bármiről képesek vagyunk nyíltan beszélni vagy könnyen megteremtettük a jó hangulatot, esetleg mindezeknek együtt köszönhetően, remek beszélgetés alakult ki. Előkerült a társas élet értéke, az unokák fontossága, a kert, a kézimunka és a könyv öröme, az egyedüllét okos megélése és két igazi meglepetés. A jelenlévők többsége a kilencedik évtizedet tapossa, többen annak is a végét, és egyetlen kivételtől eltekintve (aki csak hetvenéves), mindannyian legalább egy-két évtizeddel fiatalabbnak érzik magukat a születési dátumuk jelezte életkornál. Kérdések is voltak és egyfajta betakarítást is végeztünk közösen, jó kedvvel, örömmel. Nekem sem ezzel, még kevésbé a számadással van bajom, hisz boldogan, büszkén nyugtázhatom szinte naponta, évszaktól függetlenül, a tevékenységem és lényem hozadékát. Hanem ami ezután következik. Lehet az is jó? Albert Ildikó