Összhangban az anyaggal, a világgal

Örök kísérletező, kalandvágyó lány, akit mindig megtalálnak a hozzá illő feladatok, szakmai kihívások: ilyen egyéniség a gyergyószentmiklósi származású Dobribán Melinda, aki nemcsak személyisége, hanem munkái által is újfajta megközelítéssel, pezsgő életkedvvel formálja környezetét. Szobrászként a szakma női oldalát is megmutatva könnyű, puha anyagokkal dolgozik és általuk más szemszögből is meg meri közelíteni a nőiséget.

– A kolozsvári Szépművészeti és Formatervezői Egyetemen végezted tanulmányaidat. Milyen előzmények indítottak el ezen az úton?

– Már az első osztályt a Vaskertes Iskola művészeti osztályában kezdtem Gyergyószentmiklóson, így mondhatni úgy nőttem fel, hogy a művészet az életem részét képezte. Sajnos Gyergyószentmiklóson nincs művészeti középiskola, így 8 év grafika, festegetés és szobrászkodás után a Salamon Ernő Gimnázium filológia szakán kezdtem el a kilencedik osztályt. Azonban 2 év után már tudtam, hogy nem ez az én utam, és sikeresen át tudtam iratkozni a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolába. A szobrászat iránti érdeklődésemet Vetró András szobrászművésznek köszönhetem. 2009-ben Balázs József tanárom szerzett nekem egy nyári munkát a Vadárvácska művésztelepen, Gyergyóalfaluban. Csak mosogatnom, asztalt terítenem és ételt felszolgálnom kellett, azonban művészek között lehettem. Ekkor találkoztam Vetró András bácsival. Amikor nem volt dolgom, én is rajzolgattam, festegettem, hiszen akkor még a festészet érdekelt igazán. Egyik szünetemben András bácsi odajött hozzám és azt mondta: „Gyere, leányka, adok neked egy darab agyagot, lássuk, mit kezdesz vele!”. Ez után a mondat után a tábor ideje alatt minden szabadidőmet mellette töltöttem, ő tanított, tanultam. Ekkor láttam meg a szobrászatban valamit, ekkor jöttem rá, hogy nekem ezt kell csinálnom. Az ő tanácsára váltottam iskolát, és választottam szakomnak a szobrászatot.

– Az egyetemi évek alatt az Erasmus-program keretében lehetőséged adódott, hogy külföldi egyetemeken tanulj cserediákként. Milyen hatások értek ott, hogyan ötvözted ezeket az itthon tanultakkal?

– A franciaországi Reims-ben, az École Supérieure d’Art et de Design egyetemen tanulhattam fél évet cserediákként, majd újabb fél évet, már mesterképzősként az írországi Corkban. Ezek nagyon jó tapasztalatok voltak, hiszen általuk kitekinthettem az itthoni, megszokott rendszerből, abból a stílusból, amelyben itthon dolgoztunk az egyetemen. Úgy fogtam fel, mint egy kimozdulást a komfortzónámból, hiszen megtapasztalhattam valami újat. Írországban és Franciaországban az oktatási rendszer teljesen más dolgokra alapoz, mint az itthoni: sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek az elméletre, nagyon fontosnak tartják, hogy legyen felépítve egy erős lábakon álló koncepció, csak utána születik meg a munka. Itthon pedig nagyobb hangsúly van a gyakorlaton, mint a konceptuális háttéren. Ilyen szempontból jó volt, hogy belekóstolhattam, ott hogyan dolgoznak: nagyon sokat járnak könyvtárba, körüljárják az alapötletet ahány oldalról csak lehet, mielőtt nekifognának alkotni. Viszont nem tanulnak faragni, gipszet önteni, vésőt használni, vagy az anyagok működését, míg itthon erre a gyakorlatias részre fektetik a hangsúlyt. Szerencsés vagyok, hogy mindkettőt megtapasztaltam, ötvözni tudom ezeket a munkámban.

– A szobrászatot a képzőművészet kissé férfiasabb oldalának gondoljuk, elsősorban az anyagokból adódóan, de te újítottál kicsit, átlépve a véső, a kalapács és a kemény anyagok használatán…

– Rengeteg olyan anyaggal lehet dolgozni a szobrászaton belül, amelyek nem igényelnek erős fizikumot, nem feltétlenül kell megtermett férfiember lenni ahhoz, hogy szobrásszá váljon valaki. Én nagyon sokat kísérleteztem textilekkel, puha anyagokkal, poliuretánhabbal, harisnyákkal. Ez a két utóbbi nagyon jól kitöltik a teret, ugyanakkor könnyűek, szépen lehet velük dolgozni. Azt gondolom, mindenhez hozzá lehet nyúlni a vésőn, a kalapácson és a nehézfémeken, köveken kívül.

– Volt egy egyéni kiállításod, ahol ezekből az anyagokból készült tárgyakat láthattunk…

– Az Afrodiziákum-projektet mesterképzősként kezdtem el, és egy összeférhetetlen anyagokkal való kísérletsorozatból indult el, a darabok szexualitása is egy ilyen anyagkeveredésnek köszönhető. A poliuretánhab és a női harisnya találkozása meglepő eredményt hozott, ami a nőiséget újfajta módon, erotikusan, de mégis finoman és ironikusan ábrázolja. A harisnya erős szimbóluma a nőiességnek, hangsúlyozza a szép lábakat, viszont a poliuretánhab anyagából adódóan átváltozik és a harisnyákban deformáltan tölti ki a teret: ezáltal egy teljesen más szemszögből láttatja a nőiességet. Az Afordiziákum elnevezést, az Aphrodité lábnyomában kinőtt virágok megnevezését találónak éreztem a projekthez. A kiállítást több helyen bemutattuk, viszont fontosnak éreztem azt, hogy még foglalkozzak a témával, ezért a doktori dolgozatom kiindulópontját is ez a projekt adja. Hangsúlyozni szeretném általa, hogy ne várjuk el a tökéletességet senkitől, hiszen a hétköznapokban ez nem létezik.

Afrodiziákum-projekt Fotók: Dobribán Melinda archívumából

– A doktori képzésed mellett mi az, ami kitölti a napjaidat?

– Restaurátorként dolgozom, tavaly, a járvány közepette indítottam el saját vállalkozásomat Indame Design néven. Már az egyetemi évek alatt, 2015-től vállaltam restaurálási munkákat Kolozsi Tibor tanárom mellett. A vírus közepette is jó évem volt, műemlékek restaurálásán dolgoztam a kolozsvári Házsongárdi temetőben, valamint Lippán. Egy ideig Amerikában is éltem, elvállaltam egy dizájnermunkát, ahol New York karácsonyi díszítését készítettük el: ez egy tanulófolyamat volt, általa beleláthattam a dekoráció és a dizájn világába. Habár szeretem a szülővárosomat, Gyergyószentmiklóst és Kolozsvárt is, ahol közel egy évtizede élek, nem ragaszkodom helyekhez: ott töltöm szívesen az időmet, ahol van pezsgés, kihívás.

– Mit jelent számodra a munkád?

– Mindennapos kihívást: a tervkészítés, a lépések szigorú megtervezése a lehető legjobb eredmény érdekében nagyon fontosak. Szabály számomra a meglepetés, hiszen a legtöbb munka kapcsán csak akkor szembesülök a valódi kihívással, amikor nekikezdek a feladatnak. A helyzetet mindig meg kell oldani, így folyamatosan tanulok, fejlődöm.

Boncina-Székely Szidónia