Gyászol egy város, egy nemzet, egy ország. A hétfői nap örökre beleég a székelyudvarhelyi és környékbeli szülők, lakosok, az egész diákság szívébe, emlékezetébe. Nincsenek sem elég vigaszt nyújtó, sem a történteket megfelelően leíró, illető szavak, melyekkel nyugalmat, békét lehetne önteni a lelkekbe. Kihunyt egy ígérettel teli jövő előtt álló diák élete, és Isten a megmondhatója, hogy kell‑e további veszteségekkel is szembesülnünk, mivel egy diáklány állapota még válságos. Ami hétfő délután történt a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásánál, nem lehet szavakkal leírni, a gyászban nemcsak iskolák, szülők, tanárok és a diákság, az egész város osztozik. Székelyudvarhely megmérettetett, és erősnek bizonyult. A tragédiát követő percekben sorra érkeztek a felajánlások, sokan otthonaikat ajánlották fel az épségben kimenekült diákok elszállásolására, és megszámlálhatatlan számú önkéntes ajánlott fel segítségnyújtást. A bekövetkezett borzalom lerombolta az ellentéteket, hiszen egyértelműen nincs sem politikai érdek, sem ütköző nézetek, melyek felülírhatták volna az életekért való küzdelmet. Ami ezután nekünk, szülőknek és a lakosságnak feladatul jut, hogy mondjunk el egy imát. A felelősségre vonás a hatóságok feladata, az indulatok tovább borzolása és a gyűlöletbeszédek közlése embertelen és nem méltó a helyzethez. Mint részvétét nyilvánító szülő, és mint a helyszínről tudósító újságíró is fenntartom, hogy bármennyire felháborítóak a tragédia körülményei, tekintettel kell lennünk embertársaink, a gyászoló hozzátartozók és a kimenekült diákok állapotára. 

Annál inkább tartozunk mérhetetlen köszönettel és hálával a romok alá szorult diákok mentését végző hatóságoknak és az önkénteseknek. Aki nem volt ott a helyszínen, már bizonyára értesült róla, hogy a mentés alatt nem volt aládúcolva a még álló tetőzet, ami alatt közel száz önkéntes, tűzoltó és a helyi rendőrség munkatársai kockáztatták életüket, hogy a romok alatt rekedt diákokat kimentsék. Civil szervezetek, hatóságok, a helyszínre siető diákok vállvetve küzdöttek a fagyponthoz közeli hőmérsékletben. Székelyudvarhely versenyt futott az idővel, és bár fellélegezhettünk néhány pillanatra a kiszabadított diákok láttán, a törmelék súlya, a mindent ellepő téglák, gerendák és por bennünk is elfojtotta a levegőt. Csak a Jóisten tartotta a tetőt, ami alatt embert próbáló teherbírásról és önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot a mentőcsapatok. Áldozatos munkájukért nem lehet eléggé hálás az egész ország és nemzet. 
A hetekkel ezelőtt nyüzsgő és zsibongó városban megfagyott az élet. A karácsonyváró csengőszót és az adventi időszak végére jellemző örömteli várakozást a gyertyalángok némasága vette át. A hazatérő szülők hosszabban ölelik meg a gyerekeiket, gyakrabban mondják el, hogy szeretik őket, és hogy mennyire fontosak számukra. A bentlakás egy részével együtt életek, szülők és a város is megomlottak, maga alá temetve jövőt, reményeket, diákhangok neszeit. Így várja Székelyudvarhely a karácsonyt, ahová gyász és fájdalom között csak reménykedni tudunk, hogy az angyal a vigasztalást is elhozza. A többi néma csend.