Egy mentősnek meg kell tennie mindent, amit lehet a betegért, akkor is el kell kezdeni az újjá­élesztést, ha a tapasztalata esetleg azt súgja, már nincs esély – mondta dr. Péter Szilárd, a Hargita Megyei Mentőszolgálat igazgatója. A mentőszolgálatnál több mint háromszázan dolgoznak. Az asszisztensek száma megfelelő, orvosokra még szükség lenne, a gépkocsipark jó, de a garázsokkal gondok vannak – gyors számvetés a mentőszolgálat helyzetéről egy, a mentősök napja alkalmából készült beszélgetésen. [caption id="attachment_93161" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: R. Kiss Edit[/caption] – A mentősök napja Romániában megnevezéssel július 28-án idén is ünnepséget szerveztek az országban dolgozó mentőszolgálatok képviselőinek. A Hargita Megyei Mentőszolgálat is részt vett ezen a rendezvényen? – Igen, mi is ott voltunk Nagyváradon. Ennek az is célja, hogy az emberek lássanak minket, mert egy ilyen rendezvény felkelti a figyelmet a munkánk iránt. Ilyenkor minden megyéből egy mentőautó részt vesz személyzettel, a díszbeszédek után pedig van egy felvonulás, és jó látni, hogy az emberek figyelnek ránk, örülnek, integetnek, fotókat készítenek velünk. Idén 113. évét ünnepelték annak, hogy Bukarestben megalakult a mentőszolgálat, ezt tekintik a romániai mentős tevékenység kezdetének. Van ugyanakkor olyan adat is, miszerint Temesváron korábban működött már mentőszolgálat. – Beszéljünk a jelenről. Milyen a Hargita Megyei Mentőszolgálat felépítése, hol vannak mentőállomások? – Korondon, Székelyke­resz­túron, Székelyudvarhelyen, Szent­egyházán, Tusnádon, Csík­szentmártonban, Kászon­al­tízen, Csíkszeredában, Gyi­mes­felsőlokon, Csíkszent­domo­koson, Balánbányán, Gyer­gyószentmiklóson, Gyer­gyóremetén, Maroshévízen, Bélborban, Borszéken vannak mentőállomások a megyében. Összesen 334 személy dolgozik nálunk, orvosok, asszisztensek, gépkocsivezetők és adminisztratív, illetve kisegítő személyzet. – Hogyan arányul a személyzet száma a szükségletekhez? – Voltunk ennél többen is, de a gazdasági válság után meg kellett szüntetni a tevékenységet azoknál a mentőpontoknál, ahol csak nappali tevékenység volt. Akkor szűnt meg a parajdi, a zetelaki, a csíkszentmihályi és a hollói mentőállomás tevékenysége. Néha elhangzik, hogy sokan vagyunk, de úgy érzem, hogy ez nem sok. Úgy vannak elhelyezve a mentőpontok, hogy nagyon hamar meg tud érkezni a segítség a bajba jutotthoz. Az ország egyes megyéihez viszonyítva még kevesebben is vagyunk, a törvény által engedélyezett maximális létszámot nem érjük el. A sürgősségi ellátás területén nehéz megállapítani, hogy hány ember kell, hisz lehet, hogy most helyt tudunk állni, de ha bekövetkezne például egy tömegkatasztrófa, akkor bizonyára kevesen lennénk. Vannak megyék, ahol többen vannak, és olyanok is, ahol kevesebben, mint mi. Az is előfordul, hogy várólisták vannak a mentőre. Nálunk is megtörténik, hogy egy távolabbi mentőpontról kell átirányítsunk mentőt valahová segítségnyújtásra, de az nem, hogy akár egy órát is várni kelljen egy kevésbé súlyos problémával, amíg ellátják a súlyosabb eseteket. Amikor egy gyűlésen elhangzik, hogy Hargita megyében sokan vagyunk, akkor el szoktam mondani, hogy Hargita megyének érdekes sajátosságai vannak, egyrészt a 42 megye közül a területi rangsorban a 13., másrészt viszont gyéren lakott, ilyen szempontból hátulról a harmadik. Nálunk tehát nagyobb távolságokat kell megtenni azért, hogy a beteghez kiérjünk, ezért kell minél több mentőállomást fenntartani. Korábban több beteget kellett átszállítani, ma már ritkábban kell például idegsebészeti, mellkassebészeti eseteket egyetemi központokba átvinni Csíkszeredából. – Korábban sok szó esett az orvoshiányról a mentőszolgálatnál. Most mi a helyzet ezen a téren? – Az orvoshiány továbbra is fennáll. Az utóbbi időben enyhült, hozzánk is jöttek rezidensek, tíz rezidensünk volt az elmúlt időszakban. Közülük kettő már szakorvos, és itt is maradtak, további ketten még folyatják a képzést, de szándékukban áll nekik is a megyében maradni. Az lett volna jó, ha mind a tíz rezidens itt marad és nem ugródeszkának használták volna ki néhányan a nálunk meghirdetett állásokat. Orvosnak tehát továbbra is van hely. Ha lenne elegendő orvos, akkor el lehetne indítani az otthoni kezeléseket is: az orvos az erre a célra már meglévő személygépkocsival kimenne a beteghez, és ha úgy dönt, hogy otthon is kezelhető, akkor ott elindíthatná a kezelést. Így csökkenhetne a mentőszolgálat autóira és a sürgősségi osztályokra nehezedő teher. – Milyen a gépkocsipark helyzete? – Arra nem panaszkodhatunk, hisz az utóbbi időszakban több alkalommal is kaptunk új B típusú mentőautót és két olyant is, amelyen orvos teljesíthet szolgálatot. Utóbbiak közül az egyiket Csíkszeredában, a másikat Gyergyószentmiklóson állítottuk működésbe. Gondot most az okoz, hogy megfelelő garázsokat biztosítsunk a modern felszereléssel rendelkező mentőautóknak. Az autókon fel kell tölteni árammal a műszereket, fűtött garázsokra van szükség ezeknek az autóknak az állomásoztatására. Ahol nem fűtött vagy nem jól szigetelt garázsaink vannak, ott a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei önkormányzat segítségét kértük a garázsok javítására. Az épületek ugyanis többnyire nincsenek a tulajdonunkban. Csíkszeredában saját tulajdonú az épület, fel volt újítva, meleg garázsból tudnak indulni az autók, Székelyudvarhelyen szintén. Gyergyószentmiklóson azonban gond van: a mentőautók nem férnek be az 1950-es években épített garázsokba. Hargita Megye Tanácsa jóvoltából most elkezdődött a garázsok újjáépítése. Maroshévízen pléhgarázsokban vannak a mentőautók, ott is kérjük a helyi önkormányzat támogatását a jobb körülmények megteremtésére. – 17 éve dolgozik a mentőszolgálatnál, szinte végig ügyeletet is teljesített, bizonyára van olyan eset, ami nagyon megmaradt az emlékezetében… – Elsőre inkább az az elégedettség emlékezetes, amit akkor érez a mentős, ha kihívják egy esethez és azt el tudja látni, esetleg meg is tudja menteni az ember életét. De kibontok egy konkrét esetet is. A kétezres években történt, egy tüdőödémát szenvedett beteghez mentünk ki, sikerült segíteni a bácsin, néhány hónap elteltével pedig, amikor ismét én voltam ügyeletes, újra mentőt hívtak hozzá. A felesége, amikor kinyitotta az ajtót, azzal fogadott, hogy jöjjön, doktor úr, mentse meg újra a férjemet. A legnagyobb traumát az okozza számomra, ha gyermek hal meg, ha megkapják úgy, hogy nem lélegzik, ha kimész a helyszínre és nem tudod, mennyi idő telt el, mióta leállt a légzése, és ahogy a szülők, úgy te is csak reménykedni tudsz, hogy még lehet segíteni. – Hogy vannak a mentősök ezzel, hogy van esély vagy nincs esély? Lehet, szabad mérlegelni vagy mindenképpen menteni kell? – Amikor elkezdtem dolgozni, akkor bennem is volt egy ilyen dilemma, hogy milyen esetekben kezdjük el az újjáélesztést. A kardiológusokat is kérdeztem, de nem kaptam egyértelmű választ. A gyakorlat az, hogy ha kiérkezünk és nincs az élettel összeegyeztethetetlen sérülés, akkor elkezdjük az újjáélesztést. A hozzátartozó is ezt várja, hogy tegyünk meg mindent, amit lehet. És mentősként mi nem tudhatjuk, hogy a beteg mikor került abba az állapotba, mikor állt le a szíve, úgyhogy valóban: inkább tegyünk meg mindent. A beteghez kiérkező mentős nem döntheti el már előre, hogy mi lesz, hanem meg kell tennie mindent, el kell végeznie a protokoll által előírt lépéseket az újjáélesztéshez és majd a Jóisten eldönti, hogy van-e még a földön feladata, tevékenysége annak az embernek vagy sem. R. Kiss Edit