Nem tudom, jól csináltuk-e? – elmélkedett Lukács Annamária orvos, a hivatásos nevelőszülőket koordináló csíkszentmártoni iroda vezetője, amikor arról érdeklődtünk, hogyan is zajlottak a külföldi örökbefogadások az 1990-es években. Kérdésünknek László Zsolt esete adott aktualitást: a Skóciába örökbe adott fiatalember ugyanis ez év augusztusában lapunk hasábjain is közzétette a felhívást, amelyben biológiai szüleit kereste. Nem ő az egyetlen: az ország külföldre örökbe adott gyermekeinek felnőtté vált nemzedéke gyökereit, identitását próbálja megtalálni. [caption id="attachment_36688" align="aligncenter" width="2592"] Lukács Annamária: a csíkszentmártoni orvosnő Fotó: Daczó Dénes[/caption] A csíkszentmártoni csecsemőotthon már rég megszűnt, de működik a hivatásos nevelőszülőket koordináló iroda: az irodavezető ma is Lu­kács Annamária doktornő, s Regi is ott dolgozik még, a mindent tudó munkatárs. Rögtön füzetet vesz elő: ebben minden gyerek szerepel 1977 óta – amióta ő itt van –, s az is benne van, ki mikor érkezett Csíkszentmártonba, ki hová került, milyen kórházotthonba, gyerekotthonba ment tovább, vagy milyen határozattal fogadták örökbe. Rögtön megtaláljuk László Zsolt nevét is – az adatok egyeznek. László Zsolt alig öt hónaposan, 1993. október 7-én jött a csíkszentmártoni csecsemőotthonba, de mivel hamarosan megkezdődött az épület felújítása, Rácz Katalin vette családi gondozásba. – Szükségből születtünk – magyarázza Lukács doktornő –, mert nekifogtak a gyerekotthon teljes körű renoválásának, modernizálásának, és hogy a gondozónők ne maradjanak munka nélkül, meg hogy a gyerekeket ne fosszuk meg ettől a szép parktól, ezért javasoltuk, hogy vigyen haza minden gondozónő két gyereket a családba. Ehhez megkaptuk az akkori kórházigazgató, Bokor Márton teljes körű támogatását, nyilván az egészségügyi minisztérium jóváhagyásával, úgyhogy nálunk már 1994-ben a gyerekek családba kerültek. S mivel mi voltunk a megteremtői ennek az utólag jól bevált nevelőszülői hálózatnak, ezért megmaradt ez az iroda, és belőlünk nőtt ki a ma több mint négyszáz nevelőszülőt magában foglaló szolgálat. Itt Alcsíkon jelenleg 58 szülő tartozik hozzánk. Dr. Lukács Annamária a rendszerváltás utáni időszakról beszél, amikor a csecsemőotthon a kórház külső részlegeként szigorú kórházi szabályok szerint működött, és csak a csecsemők egészségügyi állapotával foglalkoztak, nem a gyerekek lelki, pszichomotorikus fejlődésével. – Ehhez az is nyilván hozzájárult, hogy a 140 beutalt több mint fele súlyosan fogyatékos gyerek volt, fejlődési rendellenességekkel, állandó egészségügyi gondozást igényelve, a többiekre pedig kevés idő jutott – magyarázza az orvosnő. – Tehát a mi gyerekeink hároméves korukban, amikor átkerültek egy nagyobb gyerekotthonba – Keresztúrra, Somlyóra vagy Kézdivásárhelyre – a nagymozgások terén a koruknak majdnem megfelelően fejlettek voltak, viszont a beszéd, a finom-motorika tekintetében teljesen el voltak maradva. Viszont nagyon sok gyereket kórházotthonokba kellett utalnunk, a gyimesi vagy a felsőtömösi otthonba, annak ellenére, hogy tudtuk, hogy napjaik vagy hónapjaik meg vannak számlálva, mert ott rettenetes körülmények uralkodtak. Mikor egy-egy gondozónő elkísérte őket s átadta, könnyes szemmel mesélte, hogy milyen rettenetes állapotok vannak. Amellett a mi szerény körülményeink négycsillagos szál­lodának feleltek meg. Csórén a gyerekek, egy vaságyban, matrac nélkül, egy nagy edényből szedték ki a kifőzött laskát ösztönszerűen, úgy, hogy fájó szívvel utaltuk oda a gyerekeket, de mindig bizonyos törvényeknek kellett eleget tenni. Ilyen szempontból 1989 után gyökeres változáson mentünk keresztül. Már az első hónapokban, mint a népvándorlás, úgy jöttek Nyugat-Európából meg Amerikából a segíteni akaró, jószándékú emberek. Mindenki segíteni akart, amivel tudott: élelemmel, gyógyszerrel, ruhával, játékkal, sokan pedig örökbefogadással akartak segíteni. Ezzel kezdődött a tulajdonképpeni örökbeadás külföldre. Lukács doktornő szerint kezdetben – bár megjegyzi, hogy 1991-ben betegszabadságon volt – az örökbe venni vágyó szülők megkeresték a biológiai szülőket, elvitték közjegyző elé, s ha a közjegyzőnél a szülők lemondtak a gyerekekről, akkor a gyerekotthonban már hivatalos szülői lemondással jelentkeztek. Az örökbeadás az akkor létező gyámhatóságon és a törvényszéken keresztül zajlott le. – Az viszont tény és való, hogy az akkor elvitt gyerekeknek a keresztlevelét mind úgy állították ki, mintha eleve ott születtek volna – tette hozzá az orvosnő. – Jómagam is részt vettem 1992-ben ezeken a gyámhatósági üléseken, viszont a biológiai szülők nem jelentek meg. Hogy kaptak-e idézőt, nem tudom. De még egyszer hangsúlyozom, hogy ebben az időben az örökbe fogadó szülők keresték meg a biológiai szülőket, mi soha nem voltunk jelen, sem a gyámhatóság, sem az intézet részéről. Ezt azért hangsúlyozom, mert abban az időben történt nagyszabású ellenőrzés a Hargita megyei törvényszéken is, és tudom, hogy azok a gyerekek, akik tőlünk elmentek, mind törvényesen mentek el. 1993-ban a kormány áttekinthetőbbé szerette volna tenni az örökbeadást, akkor jelent meg az elhagyott gyerekekről szóló 47. számú törvény (legea abandonului). – Ez a törvény arra kötelezett bennünket, hogy azokat a csecsemőket, akiket a szülők hat hónapig nem látogattak – ebbe nem számított bele az, hogy esetleg a kórházban a gyerekosztályon már kilenc hónapig ott voltak –, kötelező módon, szintén a törvényszéken keresztül, elhagyott gyereknek kellett nyilvánítani – hangsúlyozta Lukács Annamária. – A törvényszék a szülőket megidézte többször is, nyilván arra a címre küldve az idézést, ami nekünk a birtokunkban volt, és ha a szülők nem jelenetek meg, a törvényszék kimondta, hogy a gyerek örökbe adható. Ezeknek a gyerekeknek a névsorát fel kellett juttatni a Bukarestben létező örökbefogadó bizottságnak, és az a bizottság úgymond kiosztotta különböző alapítványoknak. Az orvosnő bukaresti, brassói, marosvásárhelyi alapítványokat, közvetítőket sorol, amelyek egy-egy országgal tartották a kapcsolatot. Gruia Marius, a Raza Soarelui Alapítványtól csak Hollandiának és Görögországnak dolgozott. Ștefania Ricman csak Angliával, Amerikával és Írországgal, Marosvásárhelyről Anderkó ügyvédnő szintén Angliával és Franciaországgal foglalkozott. – Amikor először bejöttek az intézetbe, felmutatták a bukaresti örökbeadó bizottság jóváhagyását. Mi csak azt a gyereket mutathattuk meg ezeknek a képviselőknek, aki a bukaresti lista alapján ki volt választva. Ők megnézték, elbeszélgettünk, elmondtam a gyerek egészségügyi állapotát, felvilágosítottam, hogy milyen környezetből jön (mert a gyerekeink 98 százaléka cigány volt). Nem értették meg, úgy éreztük, hogy egyenesen rasszistának néznek bennünket. Annyira örültek a gyerekeknek, hogy nem számított semmi. Sőt elég súlyosan fogyatékos gyerekek is felkerültek a listára, de elvitték a gyerekeket úgyis. Látszott az őszinte öröm. Többször is eljöttek maguk az örökbefogadók is, miután az alapítvánnyal egyeztettünk, és meglátogatták a gyerekeket. Miután egymásra találtak a szülők és a gyerekek, a hivatalos részt a bukaresti alapítvány végezte. A feladatunk csak annyi volt, hogy elkészítsük a gyereket kísérő egészségügyi dokumentációt. Sokszor csak akkor tudtuk meg, hogy hogyan hívják a szülőket és a gyerek konkrétan hová megy, amikor megkaptuk a törvényszékről a hivatalos végzést. Megjegyzem, hogy miután megjelent az elhagyott gyerekek törvénye, a keresztlevelekben már az igazi születési helyek szerepeltek. Daczó Katalin