borús égbolt
enyhe havazás
Ócskapiac – bóvlivá váló jövő
Valamikor, még a múlt évezred legvégén, a huszadik század nyolcvanas éveinek második felében igencsak tetszett nekem ez az intézmény. Egyrészt azért, mert általa üzent a múlt, ugyanakkor pedig előjöttek azok a portékák is, amelyek segítettek túlélni a hiánygazdaság évadát. Minél nagyobb volt egy város, annál nagyobb volt az ószere.
A székely anyavárosnak, bármennyire is jelentősnek és fontosnak gondoljuk őkelmét, nem volt ilyenje. Úgy rémlik, hogy Marosvásárhelyre kellett mennünk bizonyos cuccokért. Én oda azonban nem jártam. Viszont szívesen forgolódtam a kolozsvárin, Aradra, Temesvárra pedig olykor szervezetten mentünk. Társas utazás formájában, busszal vagy vonattal, kisebb-nagyobb csoportokban, ha annyi időnk volt. Mi nem használt holmit, hanem úgynevezett gyarmatárut kerestünk: kávét, borsot, fűszerpaprikát, vegetát, túrabakancsot, farmernadrágot és -felsőt, videó- és hangkazettát. Ezek voltak akkortájt a menő dolgok a mi köreinkben, nőtlen fiatalemberekként egyébre nem nagyon vágytunk, talán olykor „igazi” hanglemezeket, esetleg kazettás magnót is vettünk volna, bár ebből a szempontból nem volt teljesen megbízható az ószer, hiszen ilyen helyeken nem vállalnak garanciát semmiért, nem adnak jótállási jegyet, nincsen szervizháttér a portéka mögött, sem egy megbízható telefonszám, amelyen később reklamálhatunk. Általában felszámolt életszerekből, fölöslegessé vált hobbikból, hagyatékokból származott az a szegmens, ami technika. A fogyasztási cikkek pedig csempészáruként érkeztek. Főleg a határokhoz közeli városokban volt ez érezhető. Ugye a jugók már-már Nyugatnak számítottak, Magyarország nyitott falú barakknak, ahonnan még esemény utáni tabletta is érkezett…
Én elsősorban könyvet, folyóiratot, régi fotográfiákat, képeslapokat gyűjtöttem volna. Nem kitartó következetességgel, hanem csak annyira, amennyire a zsebem engedte. Amikor albérlő az ember, nem jó, ha sok holmija van – erre is gondoltam –, egy-két utazótáskányi holmi kell csak, hogy tudjon átmenni újabb és újabb hálóhelyekre, mert akarva-akaratlanul, azért évente költözésre kényszerültem, hol jobb, hol rosszabb bérleményekhez jutva.
Akkortájt is exodus dúlt: érzékeltük, hogy a szászok, a svábok holmija a földre kiterített ponyvákon landol. De itt-ott azért a két háború közötti magyar könyvkiadás javából is felbukkantak törmelékek: az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz című folyóiratok, az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei, olykor Nyirő József, Szabó Dezső, Tormay Cécile művei, olyan munkák is, amelyek tulajdonképpen tiltottak voltak. A szervek jobbára szemet hunytak a zsibvásár fölött, hiszen a népek ily módon eltöltötték kevéske szabad idejüket, elköltötték a pénzüket, és – legalább – nem foglalkoztak egyébbel. Nem izgatták ezekben az órákban a „rendszerbomlasztó” dolgok.
Aztán létrejöttek az ószerek a kisebb városokban is a rendszerváltozást követően. Láttam, hogy a koronavírus-járvány után is feltámasztotta őket a lakossági igény. Ami viszont bosszantott, hogy Udvarhelyen vasárnap tartják. Gyakran át kell haladnom vasárnap délelőttönként a Felsőboldogfalva felé vezető útszakaszon, és mindig azt tapasztalom, hogy alig lehet haladni. Sok az autó, sok a biciklis, sok a gyalogos, mintha örök üdvösséget osztanának a Nagy-Küküllő partján lévő placcon. Gyakran apákat látok, kisebb-nagyobb gyermekekkel, akik ebbe a különös világba igyekeznek, ahol adják-veszik a múlt darabkáit. Minden olcsó és másodkézből való. Sok a hasznos holmi. Minden felkerül. Állítólag.
Nekem úgy marad meg az emlékezetemben a vasárnap délelőtt, hogy igyekszem az egyszeri és örök forrásvidékem felé, ahonnan érkeztem. Hallom a hívást. Sokakban viszont az él a meghittség helyett, csak ennyi, ez a másfajta reflex, hogy felkerekedve, kereket növesztve vagy gyalogszerrel áldozhassanak a piac oltárán. Káromkodva és szentségelve közelednek, hogy megint nem lehet parkolni (!), hogy mi van (?), miért nem intézkedik a város (?), és különben is, mit akarhat ez a sok ember (!?) – s a múlt filléres törmelékeit keresgélve, széttapossák észrevétlen a jövőre biztató harang szavát. A porban így válik ócskasággá, second hand valósággá, értéktelen bóvlivá a jövő.
Simó Márton
.jpg)
