Meghívót hozott a posta, egy sajtótájékoztatóra szólt, amelyen Maribor városa mutatkozott be. A prezentációt gondosan szervezték, látszott, hogy szlovén szomszédunk komolyan számít a magyar turistákra. „Közeledik a tél, a síszezon, s egyre több magyar dönt úgy, hogy az osztrák és szlovák síterepek mellett a szlovén lejtőket is kipróbálja– tájékoztatta a hallgatóságot Kenderesy Nadin, a Turizmus Kft. vezetője. – A Maribor melletti Pohorje ideális terepnek mutatkozik, nem egészen négy óra alatt érhető el Budapestről, a természeti környezet és a szállodai adottságok is kiválóak. Az ár-érték arány különösen kedvező, a síbérletek lényegesen olcsóbbak az osztrákoknál. Kicsit otthon is érezhetjük magunkat, hiszen a lendvai magyar adás ott is fogható, s a vendéglátók között sokan beszélik a nyelvünket.” Miközben a turisztikai szakember lelkesen ecseteli Szlovénia szépségeit, eszembe jut legutóbbi utazásom Pohorjéra. Édesanyámat kísértem el nosztalgiából, aki gyermekkorában többször nyaralt a hegyek között. Szülőanyám Újvidéken született, s Trianon után nagyapám a helyi postaigazgatóságon dolgozott. Ennek az intézménynek volt üdülője Pohorjén. Szülémet, Gospodin Lehóczkyt nagyon megbecsülték, így volt, amikor családja heteket tölthetett a hegyek között. A városból drótkötélpályás felvonóval utaztunk fel, s az akkor nyolcvanöt éves édesanyámban kezdtek feléledni az emlékek. Háromszor nyaralhattak itt, legutoljára 1939-ben, az utolsó békés vakáción. Elsétáltunk az egykori üdülőbe, a Postanskidomba, ahol mindig nagyon jól érezte magát. Leültünk kávézni, s közben mesélt és mesélt. Újvidékről egykor egész éjszaka utaztak vonaton, reggel elsétáltak Maribor festői belvárosába, s jól be is vásároltak. Akkoriban még busz töfögött fel velük a meredek utakon. Egyszer nagyapám lekéste a csatlakozást, s gyalog tette meg az utat, mártírként roskadt egy fotelba, e túrát mindenki sokszor emlegette. [caption id="attachment_81104" align="aligncenter" width="1000"] fotó: Maribori Idegenforgalmi Hivatal[/caption] A szlovénok vendégszeretete példás volt, a szakácsok kitettek magukért, a személyzet kényeztette a vendégeket. Az egész Jugoszlávia területéről gyűlt össze a fiatalság, a nemzetiségi ellentétnek nyoma sem volt, barátságok, szerelmek szövődtek. Gyakran mentek kirándulni, egymásnak virágokból fontak koszorút. Egy színdarabot is betanultak, édesanyám volt a szervező, jó kezdetnek tűnt, később színésznemzedékeket nevelt fel iskolájában. Este érkeztünk vissza Lendvára, s édesanyámnak felcsillant a szeme, a ridikülből némi keresés után előkerült egykori fotója, amelyen tizenhárom évesen, gondtalanul ül a pohorjei vadvirágos réten. Az idő szárnyán elrepültek ugyan az évek, kedves mosolya viszont semmit sem változott. Csermák Zoltán