Az egyetem épületében végighaladva, a tógával és a ballagási kalappal a kezemben próbáltam visszaidézni, hogy milyen volt az első hetem mesteris hallgatóként. Megfigyeltem ugyanazokat a folyosókat, amelyeken nap mint nap szaladtam végig, órára sietve; ugyanazokat a falakat, amelyeket vizsga közben bámultam és az ihletre vagy a kérdésre vártam; ugyanazokat a lépcsőfokokat, amelyek a laborba vezettek, nem tudván, milyen kísérlet vár rám; ugyanazokat az arcokat, akik fogadtak, amikor beköltöztem a bentlakásba. Ugyanazok. Két évig rutinosan jártam az egyetem épületében, nem figyelve fel azokra a dolgokra, amelyek mindennap elém tárultak. Sokszor rohantam körbe-körbe a fehér köpenyben, legtöbbször jókedvvel és vidáman, de néha fáradtan és csalódottan baktattam vissza a szobámba. Volt, hogy a sáros bakancs tompa hangja hosszú terepgyakorlatra utalt, vagy a sietős magas sarkú cipő kopogása jelezte, hogy bál van. Egyetemek fővárosából érkezve, ahol számos esemény és sok lehetőség tárul a diákok elé… Csíkszereda mégis ennél többet adott. A mérnöki feladatok igazi kihívása, a laborban töltött éjszakák, a sok diáknapos pillanat, a nyílt napos mosolyok, a felvételi-körutak, az esti sörözések és a hosszú beszélgetések... Pillanatok, amelyek fölött mégsem rohantam el, emlékek, amelyekre mindig boldogan fogok visszagondolni. Két év. Ugyanazok a folyosók, falak, lépcsőfokok, arcok – bár mindezeket már más ember figyeli. A folyosó, amelyen sok vicc és nevetés visszhangzott. Falak, amelyek megvédtek a kegyetlen hidegtől és hótól. Lépcsőfokok, amelyek a szakmai út felé vezettek. Arcok, amelyek most már jó barátok. Két év, amely idő alatt sokat tanultam. Két év, amely idő alatt önmagamra találtam. Két év, amely idő alatt lelkileg meggazdagodtam. Két év, mintha két másodperc lett volna, de minden pillanatát átélve határozottan mondhatom: büszke sapientiás diák voltam és vagyok! Varga Hilda-Mária A szerző a Fenntartható biotechnológiák mesterképzés ballagó hallgatója