Francia Riviérára emlékezve már szinte mind felsorakoztattam azokat a csemegéket, amelyekkel ez a híres vidék kényeztetett, ahova bármikor, ahova mindig visszavágyom. Talán mert tudnának még újat nyújtani, de ha nem, akkor is, hisz mindannak az újratapasztalása, ami egyszer, esetleg már kétszer is elbűvölt, valószínűleg újra és újra ugyanazzal a hatással lenne rám. Remélem, lesz lehetőségem kipróbálni és ellenőrizni a feltételezésem igazságtartalmát. A város, amelyről ezután szólok, az Azúrpart fővárosa és 345 ezer lakosával a legnagyobbja, Franciaországnak meg az ötödik legnagyobb városa: Nizza – ahogy a köztudatban van, Nice, ahogyan a franciák írják és hívják. Nizzát – mi ezt a formáját szoktuk meg inkább – azért említem külön, mert ez az a város, ahol szívesen eléldegélnék. Na, nem állandóan és végleg és megmásíthatatlanul, hiszen az egyetlen ilyen Budapest lett volna, ha valaha hazát és várost váltottam volna – erről már többször, több helyütt írtam –, hanem amolyan második városom, második hazám szerepkörben képzelném el az életemet Nizzában. Főként majd nyugdíjasként váltogatnám az itthonlétem az otthonléttel, aszerint, hogy épp szezon vagy valamiféle rendkívül esemény van. Esetleg a megfelelő elvonulást és kellemes magányt biztosítaná olyankorra, amikor szeretnék kivonulni a világból. Úgy, ahogy most és valószínűleg ezután is a városszéli telekre vonulok, amely remek környezetet és végtelen csendet meg nyugalmat biztosít, amikor nincs kedvem embert látni és a néha kényelmetlen mindennapokkal foglalkozni, ugyanúgy lennék képes elvonulni Nizzába, a világvárosba. Tudom, hatalmas ellentmondásnak tűnik ez a mondat, pedig nem az. Több okból sem. Leginkább azért, mert igazán egyedül és magányosnak lenni, a szó legjobb értelmében, ugyanúgy nagyvárosban lehet, mint a madár sem járta természetben. Mert csak a külsőségek mások, a lényeg mindkettőben ugyanaz: senkit sem ismersz, senki sem ismer, senkihez nincs közöd, legfennebb egy vagy két, általad választott emberhez, odamész, odanézel, ahová akarsz, akkor és azt teszel amikor és ami jólesik, csak magadban, magaddal létezel és semmi mást nem kell tudomásul venned, ha nem akarod. Erre először Kolozsvárott jöttem rá, sok évvel ezelőtt, elsőéves egyetemista koromban. Ott tört rám először az a remek, bár megdöbbentő érzés, amikor egy este, néhány hónappal már az évkezdés után, a kurzusok végén elmentem – csak úgy – sétálni. Mert szép idő volt, mert kedvem volt hozzá, mert nem mentem kocsmázni, ahova azok igyekeztek, akiket nem várt az otthon vagy egyéb program. A Mátyás-szobor közelében, a kivilágított és pezsgő Főtéren, ahol mindenki egyedül, csoportosan, jókedvűen, zajosan vagy elmélázva ment a maga dolgára – akkor még igen intenzív élet volt arrafelé esténként, aminek aztán később, amikor csak látogatóként tértem vissza, nem igazán találtam a nyomát, illetve egész mást találtam helyette –, tehát a szobrot és a templomot bámulva, nagy-nagy elégtétellel nyugtázva, hogy igen, most itt vagyok itthon, a vágyott városomban és be-benézegettem az akkor már felfedezett helyekre, ahol finomabbnál finomabb káposztás, húsos, gombás és sajtos rétesek vagy mennyei csokis, tejszínhabos sütemények – a kedvenceim – kívántatták magukat, és ahova néha beültem, így jutalmazva intellektuális fáradalmaimat. Ezt a rossz, végtelenül rossz szokást otthonról hoztam magammal, valamennyi következményével együtt. Édesanyám és nagyanyám, a konyhaművészet jeles művelői egyrészt saját kiválóságukat mérték le azzal, mivel, melyik jó falattal sikerül engem elcsábítaniuk, illetve minden bánatot, de minden eredményt is, finom csemegékkel, különleges fogásokkal gyógyítottak, illetve jutalmaztak. Bevallom és elismerem, hatásos módszer volt. De áldatlan hatásai – elsősorban a hízás, másodsorban a függőségre való hajlam kialakítása, erősítése – szintén kézzelfoghatóak. És persze könnyű módszer is, például a babák lecsendesítésére. De szívből ajánlom a szülőknek, csemetéik érdekében, hogy ne alkalmazzák. Tehát egy ilyen jutalmazásos estén, mikor még odáztam az elkövetkező falatok ígérete nyújtotta várakozás izgalmát és szinte valami perverz örömét, hökkentett meg az utcán, pontosan egy telefonfülke mellett, amely ott állt az Egyetemi Könyvesbolt előtti járda szélén, egészen közel a városházához, ez a különös érzés és felismerés: milyen egyedül, és mennyire én magam vagyok. Hogy miért épp ott és akkor, máig nem tudom, és valószínűleg nincs is különösebb jelentősége. Előbb megdöbbentem, talán meg is ijedtem, aztán rájöttem, hogy ez tulajdonképpen jó, hisz olyan jól, körülhatároltan magam vagyok és nagyon jól vagyok, egészen otthoniasan és mégis kivülállóként érzékelem a kedvenc városomat. Egy életre szóló tanulságos este volt: önismeretet, érzések leülepedését, felismeréseket és azonosításokat tanított meg nekem. Valami hasonló ismétlődött meg Nizzában, amikor először jártam ott és a nagy sétáimat magam tettem meg, a Chateau-ba egyedül kaptattam fel, és onnan néztem azt a páratlan panorámát, amelytől egy életre a szívembe zártam a várost. Persze tudtam, milyen régi ez a csodás település, már a homo erectus és a Neandervölgyi is felfedezte ezt a tájat (volt ám ízlésük!), aztán a görögök, a rómaiak, és gótok meg a frankok, a szaracénok, végül különböző dinasztiák, hercegek és grófok, míg 1860-ban végleg a franciákhoz került, s ezt a népakarat is legitimálta: a város lakóiból húszezren mellette, és csak kétszázan szavaztak ellene. A végleges formáját akkoriban elnyerő Óváros báját, kitűnő éghajlatát és kivételes hangulatát először az angol arisztokrácia fedezi fel, végül Viktória királynő is, meg az orosz cári család. Rohamosan növekedett az itt üdülők és a telet itt töltők száma, meg a híre és a varázsa. Nemcsak a tengerparti sétánya – Promenade des Anglais –, hanem a keskeny utcái, patinás zsalugáteres épületei, rózsaszín háztetői és a piaca, ahol a dinnyét felszeletelve csomagolták be és árultak, elbűvölő, és mindennap működik: virágok, gyümölcsök, kandírozott gyümölcsök; jégágyon halak, pástétomok, a híres francia mustár több fajtája; egyéb csodás kenceficék, ízesített olajok; és kerámiák, amikben tartani és tálalni lehet mindezeket. Színes, ízes, jókedvű világ. Van operaháza, kétnyelvű színháza, gyönyörű szállók, rendkívüli múzeumok, rendkívüli alkotókról, mindegyik csodás környezetben, kivételes anyaggal. És közben az egész város olyan élhető, olyan emberi... Albert Ildikó