2019. február 22-én és 23-án a csíkszenttamási Csonka­torony Néptáncegyüttes Ka­lo­taszegre és Mezőségre látogatott. Az út apropóját az adta, hogy az együttes az elmúlt évben mezőségi táncokat tanult, most pedig a kalotaszegi táncokkal ismerkedik. Sándor Csaba Lajos táncoktató fontosnak tartja, hogy más tájegységek táncaival ismerkedve, a táncosok néprajzi, történelmi, földrajzi ún. háttérinformációkkal rendelkezzenek. Ezért a tánccsoport az út során szeretett volna minél többet megtudni e tájegységek néprajzi, népviseleti, történelmi sajátosságairól. A Kalotaszegen való barangolást Türében kezdtük, ahol meglátogattuk a nemrég felújított, festett kazettás mennyezettel rendelkező református templomot, amelynek történetét a türei lelkész ismertette. A templomtól nem messze megpillantottuk a jobb napokat látott Bánffy-udvarházat, amely a tánccsoport által tanulmányozott régi felvételekből ismerősnek tűnt, bár eltűntek az udvarról a nagy gesztenyefák. Mély nyomot hagyott a lelkünkben a lepusztult kúria látványa, azzal is szembesültünk, mivé válnak értékeink, ha egy teljesen román ajkú falu a községközpont. Türében éppen egy férjhez készülő leány hozományát csodálhattuk meg a tisztaszobában. A következő falu Magyarvista volt. Itt is megnéztük a 1280 körül épített román stílusú templomot és a számunkra ritkaságszámba menő, különálló fa haranglábat, amely 1760-ból való. A vistai lakosok híres kőfaragók voltak (a budapesti Országház egy részének javítása is vistai kőből és vistai mesterek által készült). A faluban sétálva megcsodáltuk a kőfaragással díszített házakat, ugyanakkor az is feltűnt, hogy többnyire idősek lakják a falut, gyerekzsivajt nemigen hallottunk sétánk során. Itt is szembesültünk az elvándorlás tényével: egyik híres türei kőfaragó két nagy házat épített egymással szemben, viszont mindkét fia külföldön, szülőfalujától távol keresi a boldogulást. Kós Károly is örülhetne, hogy az utókor mennyire ragaszkodik a stílusához, mert a vistai be nem fejezett kultúrház az ő stílusát fogja viselni, csak éppen a befejezése kérdéses, mint ahogy az is, hogy vajon felcsendül-e magyar nyelvű előadás, népdal a falak között? A vistai temetőben felkerestük Mátyás István Mundruc, a híres kalotaszegi táncos sírját. Méra volt a következő falu, amely a cifra Kalotaszeg egy másik települése. A XX. század elején épült tejcsarnokát Kós Károly tervezte. Mérában van az ország egyetlen bivalymúzeuma. 1950-ben több mint 1500 bivalyt tartottak Mérán, tudtuk meg a helyi nyugdíjas iskolaigazgató viccekkel teletűzdelt bemutatójából. Beszámolóját külön élmény volt hallgatni, és kolompgyűjteményt sem látunk mindennap. Egy mérai tisztaszobát is megcsodáltunk. Második nap a válaszúti Kallós Múzeumba látogattunk, ahol a mezőségi tárgyi kultúrát és viseletet a múzeum nyolc tisztaszobájában tekinthettük meg. Úgy gondolom, hogy a múzeumban őrzött, nagy becsben tartott viseletek és textíliák látványa minket is arra sarkall, hogy vigyázzunk a nagyanyáinktól örökölt viseleteinkre, falvédőkre, szőttesekre, hagyományos bútorainkra, és őrizzük meg a következő generációnak. Utolsó állomásunk a mezőségi Szék volt. A község három nagyobb egységre tagolódik: Fel­szegre, Csipkeszegre és Forrószegre. A falu határában megnéztük a Nádrezervátumot. A táncegyüttes megismerkedett a széki szoba különlegességeivel, valamint részt vett a viseletkészítésről, annak darabjairól egy érdekes, értékes néprajzi és viseletbemutatón, amelyet egy helyi tanárnő tartott. Tőle azt is megtudtuk, hogy az 1990-es évekig az egész falu csak viseletet hordott hétköznap, vasárnap, a gyerekek még szánkózni is hétköznapi viseletben, csizmában mentek. Érdekes volt hallani, hogyan állították elő, varrták meg saját viseletüket, ismerkedni a számunkra ismeretlen szavakkal, mint fersing, ruha, kozsók, keszkenő..., a különböző ruhadarabok nevével. Sajnos itt is szembesülnünk kellet azzal az információval, hogy a faluban egyre kevesebben járnak népviseletben, ottani szóval mondva „kivetkőztek”. Ezt a „kivetkőzést” tapasztalhattuk meg a széki, hagyományos Zsuzsanna-napi bálban, ahol bizony feltűnt, hogy a 2500-as lélekszámú faluból elég kevesen voltak a bálban széki viseletben, de ugyanakkor jó volt látni, hogy még megtartották azt a régi hagyományt, hogy éjfélkor a legények énekkel köszöntik a Zsuzsanna nevű lányokat, akik ezt szép, varrottas terítőbe takart tálakból kínált csörögével, fánkkal viszonozzák. Összefoglalva a két nap alatt átélt, megtapasztalt élményeket: a tánccsoport felfedezhette, összehasonlíthatta, hogy a mi életünk, életterünk mennyivel különbözik a szórványmagyarság életétől. Az ilyen tanulmányutakra azért van szükség, hogy felismerjük a nagyszüleinktől örökölt, ránk hagyományozott kultúránk felbecsülhetetlen értékét, újra és újra rácsodálkozzunk ezekre az értékekre, nem utolsósorban, hogy felelősségteljesen éljünk abban a közösségben, társadalomban, amelyikbe beleszülettünk. Kurkó Hajnal kultúrigazgató, Csíkszenttamás