havazás
Nem öreg, csak bátortalan
Vannak pillanatok az életben, amikor bizonyos helyzetekben vagy a szemünknek, vagy a fülünknek nem akarunk hinni, olykor pedig egyiknek sem. Utóbbi történt velem a napokban, és ugyan nem égi csodát vagy élő dinoszauruszt láttam, hanem egy teljesen hétköznapi esettel találkoztam, mégis csodaszámba megy. Teljesen hétköznapi eset... Javítom magam, egyáltalán nem az, mifelénk, a mi tájainkon biztosan nem.
Látunk néha a hollywoodi családi filmekben tipikusan modern nagymamákat, akik teljesen olyanok, mint egy mai kamasz, annyi különbséggel, hogy azért látszik, „régebbi évjáratúak”. Azt hittem, hogy ilyenek csak a filmekben léteznek, vagy ha vannak is, biztosan nem nálunk, hisz mifelénk a nagymamát a hagyományos értelemben képzeljük el: ősz hajú, idős néni, aki süt, főz, mos, takarít, az újszerű dolgokhoz pedig – gondolok itt főként a mai kütyükre – nem igazán vagy egyáltalán nem ért.
A néni, akivel a napokban találkoztam, az összes felsorolt sztereotípiára rácáfolt, ezáltal pedig elhitette velem, hogy tényleg nem korfüggő megtanulni ezt-azt. Épp bevásároltam, amikor a polcok között észrevettem egy jól öltözött idős asszonyt, akinek fülhallgató volt az egyik fülében, és miközben a polcról szedegette le a különböző termékeket, félhangosan dúdolt. Nekem is épp azon a soron volt vásárolnivalóm, a következő pillanatban pedig meglepetésemre meg is szólított, kérdezvén, hogy szerintem az a kutyaeledel, amelyet épp a kezében tart vajon jó? Elmosolyodtam, és annyit feleltem, hogy nem tudom, mert nincs kutyám, amire ő is elmosolyodva megjegyezte, hogy neki sincs, hanem az unokája „blökijének” kell, és fogalma nincs, milyent vegyen. Megtudtam, hogy a körülbelül hatvan pluszos néni idevaló, azonban évtizedek óta Magyarországon él, az itthoniakkal pedig folyamatosan tartja a kapcsolatot Skype-on. Ez még annyira nem lepett meg, mert hát más nagymamák is beszélnek így a gyermekekkel, unokákkal, azonban amikor előkapta az okostelefont, hogy felhívja az unokát a kutyakaja ügyében, majdnem levertem egy fél polcot az ámulattól.
„Idős néni, fülhallgató, okostelefon. Mi jön még?” – gondoltam magamban, és mintha olvasott volna a gondolataimban, rákérdezett, hogy nem tudok-e egy szaküzletet, ahol rá tudnak nézni a laptopjára, mert valami baj van vele. „Na jó. Szerintem ugrat” – jött a következő gondolatom, azonban nem tette, nekem pedig igazi élményt szerzett mindezzel.
Kedves kevésbé idősek vagy idősek, akik csak egy kicsit vagy egyáltalán nem tudják – még – használni modern korunk eszközeit: félretéve a félelmet és a bátortalanságot, kérjenek segítséget a környezetükben lévőktől, és ha van kedvük, próbálják megtanulni ezek használatát, mert lehetséges. Ha nem győződtem volna meg róla, biztos nem mondanám. Ha pedig véletlenül elveszett a körömpörkölt ’79-ben írt, eddig már bizonyára megsárgult receptje, még mindig kéznél lesz a Google-kereső.
Kertész László
-min.jpg)
