A fenti kijelentés egyre gyakoribb bizonyos hivatalokban, megelőzve a „szabadságon van, és más nem tuggya” pedig szorosan követi. A gond az, hogy egyikre sincs megoldása annak, akinek éppen a „rencerre”,  vagy ama bizonyos, szabadságoló személy segítségére lenne szüksége.
A minap ügyes-bajos dolgaimat próbáltam intézni a hivatalban, ami állami, de mégis cég. Nagy volt a csend, két hölgy a pult mögött eszeveszetten dolgozott, legalábbis ez látszott, de amikor a „Kézcsókom, érdeklődni szeretnék, hogy…” felhangzott, akkor zárta le az egyik a közösségi oldalt, a másik pedig sűrűn kezdett írni valamit. Szóval senki előttem, gondoltam, hamar végzek, pedig láttam, hogy a mögöttem lévő oszlop mellett hat széken szépen sorban üldögélnek emberek dossziékat szorongatva kezükben. Veszek egy mély levegőt, miután rám nézett a hölgy a pult mögül, megismétlem az „érdeklődni szeretnék” kezdetű mondatot immár kézcsók nélkül, de felénél sem járok, amikor felhangzik a bűvös válasz: „nem megy a rencer”. Kérdem én udvariasan, máshol boldogulnék kérésemmel, mire a válasz egy kissé megnyomott nem. S akkor mikor? – jön a következő kérdés, amire a gyors „nemtudom” is érkezik. Kíváncsi természetem lévén halkan ugyan, de a „mégismikor” elhagyja ajkaimat, amire újra „nemtudom” érkezik kissé ingerültebben, majd a sűrűn író kolléganő megszólal, hogy a „rencergazda szabadságon van és más nem tuggya”. A nyakleves kockázatával, de mégis erőt merítve megkérdem, hogy mégis meddig szabadságol a gazda úr, amire gyorsan jön az újabb „nemtudom”, majd sűrűn folytatja az írást, amit az én kedvemért hagyott abba.
Tényleg feszegetve a pofonosládát, bátorkodok még egy kérdést feltenni, de ezt megelőzően azért hátranéztem, ha futni kell, legyen meg a menekülésre alkalmas sávom. Nyeltem egyet, s megszólaltam: s akkor mégis mikor jöjjek vissza? Nem lepődtem meg az újabb „nemtudom” hallatán, így kellemes napot kívántam – mert hát, ugye, aki nem dolgozik, annak hiába kívánok jó munkát, mert menetrendszerűen küldenek el a fenébe –, és leléptem.
A hivatal ajtaján kilépve felszusszantam, be jó, hogy nem kértem szabadnapot azért, hogy az ügyemet elintézzem, mert a „nem megy a rencer” és „nemtudom” miatt nem érte volna meg. Visszatérve az irodába a főnöknek meg a „hol voltál” kérdésére azt mondtam, levegőztem egyet, mert két szusszanásnál több időt nem vett igénybe a hivatali látogatás.