erős felhőzet
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
kevés felhő
Nem csak a fenyők. Nem csak a vers
Hogyha Magyari Lajos mindössze egy verset írt volna, történetesen a Nem a fenyők… címűt, akkor is megmaradna az emlékezetünkben.
Aki a hetvenes vagy a nyolcvanas években járt általános vagy középiskolába a Székelyföldön, több mint bizonyos, hogy számos olyan rendezvényen vehetett részt, ahol ezt a verset elmondták. Szavaltuk, elmondtuk, mert minden benne volt: borvíz, fenyő, Európa és szabadság. Minden olyan fontos alkotóelem, amely a miénk volt, s az is, amiből hiányt szenvedtünk.
Aztán jöttek a kilencvenes évek, s ezek az ezredforduló utáni újabb idők, amikor több volt már az Európa, s több a szabadság, sok, annyi, hogy a kötések dacára is, akár az Újvilágig futhattunk, bár nekünk egy másfajta történelem, s másfajta hűség volt, lehetett volna a homlokunk mögött.
Szóval: mondták ezt a verset, s mondják ma is sokfelé kies tájainkon s másutt is. Mert semmi sem veszett el a tartalmaiból, legfeljebb áttevődtek itt-ott a hangsúlyok, s nem sorok közötti, jelentés mögötti együtt-érzés, közös vágy van benne, hanem nyilvánvaló szabadság-sóvárgás, amelyet a cinikusok elvettek tőlünk, elhazudtak előlünk, még mielőtt… Még azelőtt, hogy…
Hogyha Magyari Lajos, a költő csak egyetlen poémát írt volna, a Csoma Sándor naplóját, akkor is megmaradna nekünk a székely és a magyar Parnasszuson.
Tulajdonképpen egy olyan testamentum ez a vers, amelynek egyéni variációit mindannyian megírhatnánk, ha volna hozzá bátorságunk, s ha lenne tartalom, amellyel kitölthetnénk a hagyatékot. Félő – bár talán sokan el sem mentünk –, hogy szégyellnivalóan kevés, amit jussként hátrahagynánk, csak konc, amelyen hiába marakodnának a reménykedő ivadékok.
Olyan gazdag tárházát sorolja elénk a meghalni készülő, „a test romlását figyelő riadt” Csoma Sándor szelleme által, hogyha csak annyink lenne, ennyi jutna hűségből és tartásból, már az is bőségesen sok.
A mai naptól kezdve azonban, ha a Szentimre utcában járva, felnézünk erre a házra, mindjárt felötlik bennünk a költő emlékezete, példája, s a vágy, hogy próbáljunk napról napra többek lenni, vagy legalább ennyik maradni. Kicsit segít majd talán felemelkedni, s túllépni. „Még egy lépést, mert járni tudsz, / hát muszáj menni, / százezer lépést, mert nem hisz az utadban senki ... // Addig a városig, addig a hegyláncig ... / Születéstől halálig.”
Simó Márton
.jpg)
 cm.jpg)