Igényes tartalmú és kivitelezésű kötet jelent meg nemrégiben a Csíkszereda Kiadóhivatal gondozásában: Gál Mária Honvédélet, fogolysors című könyvében csíkszentkirályi volt hadifoglyok emlékeit gyűjti egybe. A kiadványt dr. Balázs Lajos néprajzkutató, tiszteletbeli professzor ismerteti. Egyike vagyok azoknak, akik elsők között olvashatták el a második világháborúból, illetve lágereiből hazatért csíkszent­királyiak fogolytörténeteit, amelyeket Gál Mária történelemtanár még időben elmentett vagy bementett e kötet táblái közé. Így elsők között, nem mások után ítélkezve jelenthetem ki, hogy torokszorító vallomásokat, visszaemlékezéseket tart kezében az olvasó. Miért gondolom így? Egyszerűen azért, mert a kötet elbeszélői nem tollforgatásból élő emberek voltak. A második világháborúról nem ritkán csak harmadik személyben beszélnek: történészek, írók, filmek, akik és amelyek összegezik a történéseket, a háború főbb eseményeit, saját belátásuk szerint. Ők viszont első személyben, a szemtanú hitelével beszélik el azt, amiről azt gondoljuk, hogy ilyesmit nem is lehet túlélni: a mérhetetlen szenvedést, ami igen gyakran elérte a létezés legszélsőbb határát. Hasznos-e egy ilyen könyv és használható-e a múlt megismerésére, vagy csak az, amit a történészek írnak le, mint említettem, harmadik személyben? A válaszom: igen. Indoklás gyanánt, néprajzkutatóként néhány szóban összefoglalom az ilyenfajta történetírás lényegét, sajátosságait, erényeit. Szóbéli történelemnek (idegen nyelven Oral history-nak is) nevezik az ilyen történeteket, a történettudomány fiatal ágának tekintik. Nagy erénye, hogy sok ismeretet, számunkra érthetetlen dolgokat rejt magában. Több is, kevesebb is, mint az a történelem, amit tanítanak az iskolában. Mi a többlete? Úgy olvastam, hogy az angol történészek kezdeményezték, mivel rájöttek arra, hogy az a történelem is nagyon fontos a múlt megismerése számára, amely azoké az embereké, akik a történelmet megélték, elszenvedték. Fontos szempont lett tehát az, hogy a történettudomány a szóbéli történelem által nyújtott ismeretekkel is gazdagodjon. Gyengéje ennek a kutatási ágnak azonban az, hogy az emberi emlékezet által nyújt adatokat. Viszont, hogy védelmembe vegyem, érdeme, hogy kitágítja a történelem palettáját, látásmezőjét. Mert a háború nemcsak annak háború, aki katonai behívót kap, akit egyenruhába öltöztetnek, fegyvert adnak a kezébe, harcterekre vezénylik, aztán parancsszóra, emberekre lövetnek vele. A háború annak is háború, aki otthon marad: hitvesekre, anyákra, apákra, családra, szeretőkre, jegyesekre, gyermekekre, öregekre, háziállatokra stb. gondolok. Háború volt az is, ahogyan leveleztek, üzentek egymásnak, ahogyan imádkoztak egymásért. Hát lehet mindezekről a történelemkönyvekből olvasni? Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a fogolytörténetek a szenvedéstörténet legsúlyosabb változatai. A fogságba ejtés, a fogság maga és a fogolyélet jelentős mértékben eltér a hadviselés klasszikus szabályaitól. A fogoly már nem igazán számít embernek a hadviselés, a győzelem kivívása szempontjából. Ő az az ember, akit az ellenség elrabolt és bosszút áll rajta. Ezért szabadkezet kap a kínzás, a szadizmus leleménye. Gyakorlatilag nincs kinek panaszt tenni a fizikai fájdalmak és kegyetlenségek, az éhezés és szomjazás okán. Néprajzi, néplélektani, népi vallásossági, de etnikai szempontból is különösen értékesek a fogolytörténetek: nemcsak a csíkszentkirályiakról szólnak, nem köldöknéző történetek, hanem sok székelyföldi, erdélyi emberről, magyarról, románról, szászról, cigányról, oroszokról, szomszéd falubeli földiekről, akik az otthontól több ezer kilométerre találkoztak össze, akiket egymásba kavart a sors és bajtársiasság; szólnak nagy emberi jellemekről, jellemtelenségekről, árulókról, besúgókról, szerelemtől szenvedő férfiakról, akik szökni próbáltak a lágerből, mert nem bírtak élni az otthon hagyott hitves nélkül, nem bírták elviselni az iránta égő vágyat, és szökés közben lelőtték őket, a másikat elfogták és még két évet ráhúztak a fogságára; szól nemes vágyakról, halálról, fagyhalálról, a túlélés esélyeiről, bátorságról és gyávaságról, a családi, rokoni szeretetről, és sok minden másról. Több éve eltűnődöm azon, hogy mélyen válságos és teljesen kilátástalan élethelyzetekben milyen nagy dolog és milyen nagy lelkierőt tud gerjeszteni a hit, a remény a pusztulásra ítélt emberben. Sajnálom és fájlalom, hogy a mai ember csak racionálisan tudja értelmezni a világot. A könyvbe foglalt történetek külön-külön még nem történelem egyik sem, inkább tanúvallomások a nagy bűncselekmény törvényszékeken kívüli peréhez, a háború teljesebb, nem politikai szempontú megértéséhez, amit az egyetemes emberiség kellett elszenvedjen. A csíkszentkirályi tanúk közül egyik sem az ismert nagyotmondó katona típusa. Senki sem gurít, nem helyezi magát mások elé, ellenkezőleg, a tényeket, helyzeteket, eseményeket, ezek helyét, idejét olyan aprólékos pontossággal, tárgyilagossággal beszélik el, ami nem minden tudományos munkának nevezett kiadványról mondható el. A történetek egy általános, európai dimenzióban zajló nagy történelmi eseményt hoznak közelképbe, részleteiben, más-más földrajzi térben, más-más megjelenítésben tükrözik a háború, a fogság egyetlen lényegét: az elfogott, a foglyul ejtett ember megsemmisítését. Ezzel a szerkezeti felépítéssel a kegyetlenség sokarcúsága, végtelensége tárul az olvasó elé. A kötet megjelentetésének, egész tartalmának fontosságát abban is látom, hogy emberközelbe hozzák a nagy és elvont politikai döntések következményeit. Nem az eszmékből magyarázzák a történelmet, hanem a valóságos emberi viszonyokból, emberi sorsokból. A történelem oktatásához szemléletes segédanyag lehet a kötet teljes tartalma, vagy akármelyik része, már csak azért is, mert az elbeszélések szerepe az oktatásban ma már módszertani evidencia a nyugati iskolákban. Anélkül, hogy eltúloznám eme kötet és az ilyenfajta irodalom jelentőségét, a fogolyemlékek közreadását dicséretes tettnek és valós szellemi nyereségnek tartom. Egyrészt azért, mert a borzalmak, szenvedések ki- és elmondása egyféle lelki elégtétel és igazságtétel lehet a szenvedőknek, az áldozatok hozzátartozóinak. Másrészt azért, mert kis nép vagyunk, és a nagyok úgy tudják, úgy gondolják, hogy veszteségeink és szenvedéseink is kicsik voltak. A tévhitek ellenkezőjét felmutatni, az egyénileg megélt, sokarcú háborút közösségi emlékezéssé változtatni a tanúvallomások hitelével a mi feladatunk, erkölcsi és szellemi kötelességünk. Én a magam és az erdélyi magyar tudományosság nevében nagy elégtétellel nyugtázom és köszönöm Gál Mária történelemtanár munkáját, s mindenki hozzájárulását a könyv megjelentetéséhez. Általa nemcsak Csíkszentkirály népe gazdagodott, hanem ez a gazdagság része lesz az egész magyarság történelmi köztudatának.