tiszta égbolt
kevés felhő
szórványos felhőzet
Ne tegezz!
Huzamosabb külföldi tartózkodásom során figyeltem meg, hogy a bolti eladók, illetve a különböző szolgáltatásokat nyújtó cégek ügyféltérben tartózkodó alkalmazottai is előszeretettel tegeznek, s a „helló” vagy újabban a „helcsi” formulával vezetik fel a beszélgetést. De a románok is! Mihelyt kilépek a székely enklávéból, és olyan vidéken járok, ahol nem érvényes a „Beszélünk magyarul” eszméje, meggyőződhetek arról, hallom mindjárt, hogy kedvelik ezeket az újabb köszönési típusokat a többségiek is, és legtöbbször esetükben a kötelező minimum a „Bună!” használata. Hogy aztán szépséges és önérzetes Székely Anyavárosunkban mi járja, arról sem szívesen ejtek szót. De muszáj. Ki nem állhatom, ha valamely cégnél vagy intézménynél tegeznek. Még akkor sem, ha nincsen velük semmi különösebb gondom, csak dolgom. Úgy vélem, hogy vannak, s lennének jól bevált udvariassági formák a társadalmi érintkezésben, amelyeket illene betartani. Mert ezekre tanítgattak annak idején, s meg is szoktuk.
Ki nem állhatom az erőltetett közvetlenséget, mert a társadalmi érintkezés nem fenékig tejfel, s nálunk sem arról szól a történet, hogy folyton bizalmaskodunk, hanem igenis pénzre és vérre megy itt is a játék. Svédországban, ismeretem szerint a „magázás” csak a királyi párnak dukál. A svédeket ne emlegessük most egy lapon saját magunkkal, mert aztán ott annyira egyenlő mindenki, hogy a nők nem igazán méltányolják, ha kinyitják előttük az ajtót vagy igyekszünk segíteni a kabátlevételkor. Ők elsősorban emberek. Svédek, s aki nem, az nekik dolgozik. Egy gyermekkori intelemre emlékszem, amellyel az öregek bizonyos nézeteltéréseket igyekeztek elkerülni, amikor arra figyelmeztettek, hogy az ismeretlen embernek, még akkor is, ha csak a szomszéd faluból való, még akkor is, ha csak egy bádogos cigány, úgy kell köszönni, hogy „Isten áldja meg!”, mert abból semmi baj nem származhat. Legfennebb azt mondja, hogy „Mindörökké, fiam!”, s abból már sejthető, hogy katolikus az illető. Egyébként a jólnevelt Kányádi Sándor, amikor alig tízévesen felkerült Udvarhelyre, a református kollégiumba, és onnan kimenőt kapott, mindenkinek igyekezett szorgalmasan köszönni, az „Isten áldja meg!” formulát használta. Mígnem egy idősebb hölgy figyelmeztette, hogy városon vagyunk, s nem kell. Lehet, hogy köszönni nem mindig kell. De a túlzott bizalmasság sem szerencsés. Tessék csak nyugodtan magázódni, s aztán rá lehet térni a közvetlenebb formára.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
