Iskoláséveim alatt a szüleim nem pénzjutalommal ösztönöztek tanulásra. Nem kaptam zsebpénzt a jó jegyekért, nem ígértek plusz 20-40 lejt, hogy segítsek anyukámnak a házimunkában, és a nagyszüleim sem csúsztatták a zsebembe papírpénzt, ha arra kértek, hogy a nyári vakációban segítsek nekik a mezei munkában. Családunkban egyértelmű volt, ha valakinek összecsap a feje fölött a munka, kisegítjük, és ezért nem várunk jutalmat, hogy elsősorban magunknak és magunkért tanulunk. Talán éppen a neveltetésemből adódóan érzem furcsának és rossz motivációs eszköznek, hogy a hároméves szakoktatásban tanuló diákoknak havonta 200 lej ösztöndíjat ad az állam azért, hogy iskolába járjanak. A duális szakképzésben pedig legkevesebb 400 lejt kapnak a fiatal kilencedikes tanulók azért, hogy minden hétköznap bemenjenek a szakközépiskolába, és hasznosan vagy sem, de eltöltsék az időt. Neveljük a jövő szakmunkását. Nézzük meg, hogy miközben a szakmát tanuló fiataljainkat tanulmányi eredménytől, gyakorlati tudástól függetlenül állami ösztöndíjjal jutalmazzuk, mit mondanak a munkaerőpiac szereplői, milyen a frissen végzett fiatalok munkakedve? Kevés munkáért, lehetőleg felelősség nélkül, de jó munkakörülmények között akarnak sok pénzt keresni – ez az általános tapasztalat. Végül is valami ilyesmit sugallt az iskola is: mindegy, hogy mennyit tanulsz, mennyire vagy pontos és fegyelmezett, sajátítod el a mesterséget, az állami ösztöndíjat megkapod! Utánanéztem annak is, hogy mit mond erről a pszichológia. El kell szomorítanom azokat, akik az állami ösztöndíjas rendszer bevezetésétől remélik a szakmunkásképzés helyreállítását. A szakirodalom ugyanis azt mondja, hogy az ösztönzés akkor a leghatékonyabb, ha belső indíttatású, fenntartja a fiatal érdeklődését, ösztönzi kreativitását. A pénz nem ilyen. A pénz külső motiváció. Talán fel kellene tehát tennünk magunknak a kérdést, hogy helyes-e azt sugallni a fiataloknak, a munkaerőpiac jövő nemzedékének, hogy azért tanuljon szakmát és járjon iskolába, mert pénzt kap cserébe. Pál Bíborka