Jó alkalmak a zetelaki kultúrotthonban szervezett találkozások. Dimén Csilla magyartanárnő és lelkes segítői nagyjából két esztendeje láttak hozzá, hogy rendhagyó és ugyanakkor hagyományteremtő találkozások alkalmával életről, helyről, sikerről, jövőképről beszélgessenek a meghívottakkal. A legutóbbi találkozóról Simó Márton számol be.

Fotó: Simó Márton

A GLT megfejtése egyszerű, többször is találkozhattunk vele e nagyközségben: gereblye, lapát, talicska. Nagy figyelemmel és következesen kell összegereblyézni az értékeket, hogy fel lehessen lapátolni a talicskára, amellyel oda tolhatjuk a „hozadékot” a házunk táján, ahol arra szükség van és hasznosul. Olyan környékbeli előadókat látnak vendégül, akik már túl vannak a „nagy utazáson” és sikerült példaértékű, példát mutató kezdeményezésekkel kitűnniük az átlagból, akik fantáziátlanul úgy gondolják, hogy idehaza nem érdemes, s ha mégis, akkor nagyon nehéz. Mindenképp üdvözlendő a kezdeményezés, hiszen így segíthetik a fiatalokat a pályaválasztásban, az itthoni életre való felkészülésben. Ily módon Nagyálmos Ildikó költő, újságíró, a Hargita Népe munkatársa is kitűnő „alany” volt. Az egybegyűltek – a tanárnő, a helyi iskola jelenlegi felső tagozatosai, középiskolások, illetve „idősebb” fiatalok, elég szép számban, mintegy ötvenen – laza és kötetlen előadást hallgathattak. Nagyálmos rövid és hosszabb útra keléseiről beszélt, a helyszínekről, ahol korábban hosszabb-rövidebb ideig élt és dolgozott. Nagyváradi, aradi, temesvári emlékeket idézett, és azt az örökös készülődést, amely mindig visszahozta Udvarhelyszékre. Elmondta, hogy a versírás számára a Napsugár című gyermeklap jóvoltából, ténylegesen Kányádi Sándor biztatására kezdődött. Ez a gyermekvers és a gyermekeknek írt versekre vonatkozik. Ma is rendszeres munkatársa a méltán népszerű és magas példányszámú gyermeklapnak. Vannak nagyoknak írt versei, kötetei, amelyek szépen sorakoznak, de pillanatnyilag a legkedvesebb az utolsó, a karácsony táján megjelent Papírtáj (alcíme: Panna harmadik könyve), amely még nem „futotta” ki magát, hiszen a közeljövőben is több élő meghívást kell teljesítenie vele. Kérdeztek a fiatalok. Többek között arról is, hogy mi a titka a versírásnak. „A nagyoknak való versért meg kell szenvedni, élni kell ahhoz, hogy annyira fájjon az a ’valami’, hogy versbe kívánkozzék. A gyermekvers, az más. Bármikor írhatok ilyet, hiszen megvannak az állandó tematikák és az elvárások. Könnyednek, játékosnak kell lennie. És nem lehet egyik sem túl hosszú. Panna lányomon tesztelem, ki nem állhatja a nagyon hosszú verseket – lassan már kamaszkorúvá fejlődik –, ő az első és legfőbb kritikusom. Most zajlik egy olyan kísérlet, ami eléggé izgalmas, hogy előre ideadott rajzokhoz kell megírnom az új Napsugár-verseket. Sikerült már ilyent is írnom.” Aztán az is kiderült, hogy „nagyon szép vidéken élünk, ami akkor mutatkozik meg igazán, ha valahonnan hazaérkezik az ember”. Érdemes ezt másnak is tudnia, a fiatalnak főként, aki útra készül, de a peregrináció azért van elsősorban, hogy visszatérve gazdagítsuk majd az otthont. Hogy volt-e versíró a jelenlevők között? Nyilvánvaló, hogy volt. Lehetett. Van. És hátha ez a mostani beszélgetés erősítette meg bennük az alkotói szándékot és adott annyi bátorságot, hogy előbb-utóbb kilépjenek az olvasók elé. Így megy a költészet által elébb a világ.