Nagytakarítás
Ismerjük azt az érzést, amikor valamit már egy jó ideje halogatunk, nincs kedvünk foglalkozni vele, aztán eljön az a pont, amikor nincs tovább. Meg kell csinálni. Ilyen a nagytakarítással járó meszelés is, amikor a bútorokat összevissza tologatva, családi fotókat elejtve igyekszünk újrafesteni a falakat.
Gyerekkorom óta utálom azt a felfordulást, ami ezzel a tevékenységgel jár, különösen azért, mert ilyenkor mindenki ingerlékeny, és neszóljhozzám üzemmódba kapcsol át, mert egyszerűen törvényszerűség, hogy semmi nem úgy alakul, mint ahogyan azt a nagy meszelős könyvben megírták.
Amint látszik, voltak fenntartásaim. Miközben az egyik szobából a másikba pakoltuk át a bútorokat és ruhákat, azon gondolkodtam, hogy sokszor mennyire szükség lenne az ilyen hatalmas nagytakarításra és átfestésre az emberek legbelsőbb szobájában, amit úgy hívnak, szív. Jó lenne, ha évente egyszer mindenki ilyen alaposan magába nézne, közben megtalálná azt a szekrény mögé beesett fotóalbumot, tele az összes olyan előnytelen képpel, amely rámutat arra, hogy a tündéri Facebook-mosoly mögött sok olyan gusztustalan tett rejlik, amiket nem szívesen teszünk ki az ablakba. De elég kevés ember veszi rá magát arra, hogy ennyire részletesen magába nézzen, és változtasson azon, amit már évek óta kényelmesen halogat. Inkább jellemző a kétperces, felületes bepillantás a kis szobába, majd továbbszaladás a sok fontos teendő irányába, miközben ott mélyen, legbelül már régóta rothad valami a szekrény mögött. Valami, amivel sosem volt bátorságunk szembenézni. Ilyen nagytakarításra buzdítanak rendszeresen a lelkészek, pszichológusok, meg az éppen dorgáló szülők is, amikor a Nézz magadba, fiam! frázist szajkózzák. Mert szükséges a rendszeres és átfogó takarítás a lakásban, hogy ne lepjen be a por, de a szívben is, hogy ne lepjen be a csendes gyilkos, a halogatás mocska.
Keresztes Bea