borús égbolt
Muzsika
Vígan megyünk tönkre – mondaná az ember a sok zenélést látva-hallva: egymást érik a falunapok, többnyire levitézlett, celebbé lett sztárok részvételével, s egymást érik a nyári kínálatban a zenészesemények. Ha a falunapokat nézzük, megállapíthatjuk: valóban, vígan megyünk tönkre. A falunapokat általában a település legjelesebb ünnepére, a templom búcsúsünnepére szervezték rá, sok esetben háttérbe szorítva azt. Ez ellen kívánnak tenni azok, akik azt szorgalmazzák településükön, hogy az egyházi ünnep és a világi vigalom ne fedje egymást, az áhítat ne csapjon át egyből dáridózásba.
Kell az ünnep, kell a kikapcsolódás, kell a szórakozás, hogy a hétköznapok szürkeségét megtörjük, hogy erőt merítsünk az egyre sokasodó munkához. A munkához való hozzáállás – hajtás! – is kezd szélsőségessé válni, minden mást felülírni, így a kikapcsolódási formák is egyre meredekebbek. Mesélik Németországban élő ismerőseink, hogy szomszédjaik, ismerőseik időnként felkerekednek, jegyet váltanak egy, a balti államokba tartó kompra – amelyen illetékmentes a szeszes ital –, és a hétvégi utazás során a sárga földig leisszák magukat, lazításképpen.
Nos, a falunapok programpontjainak egy része sem szolgál egyebet, mint ürügyet a részegeskedésre, az agy lenullázására, a magukat produkáló hajdani sztárok, a falunapokból ipart űző helyi fellépők csupán háttérzajt biztosítanak a sörsátrak és a miccses rostélyok közönsége mulatozásának.
Nem az a nagy baj, hogy mi zajlik a színpadon, hanem az, hogy sok esetben közpénzből éltetik, támogatják, erősítik a szubkultúrát. Pedig az megtalálja a maga közönségét, s az még fizetni is hajlandó érte, mint a dolgos németek a hajóutas lazulásért.
Közpénzből az értéket kell támogatni: például az igényesen megjelenített népi kultúrát, legyen szó szokásokról, öltözködésről, énekről, táncról vagy népi díszítőművészetről. Vagy a szépirodalmat, a tudományos munkákat, a szakszerűen végzett helytörténeti kutatásokat. Vagy a színházi produkciókat – legyen szó kőszínházak vagy lelkes, megfelelő szakmai irányítással rendelkező műkedvelők színpadi produkcióiról –, a fúvószenekarok, a bábcsoportok előadásait. Vagy akár a környéken tevékenykedő régizenei, komolyzenei hangszeres együttesek és énekkarok fellépéseit. Vagy akár a minőségi szórakoztató zenét játszó együtteseket. De semmiképp a haknibandákat, a playbackről tátogtató, püspökfalatjukat riszáló, kottát nem ismerő „énekeseket”.
Nemsokára kezdődik a régizene fesztivál, röviddel utána a naggyá nőtt dzsesszfesztivál. A két rendezvény példát mutat arra, hogy mire kell közpénzt fordítani: olyan kulturális értékeknek az éltetésére, népszerűsítésére, amelyek bekapcsolnak minket a világ kulturális körforgásába, amelyek olyan minőségi szintet jelentenek, ami Európa nagy hangversenytermeinek sajátja. Kisebbségi sorban nem engedhetjük meg magunknak a silányt, a középszerűt, ha meg akarunk maradni. S lévén, hogy sem iparunk, sem életképes mezőgazdaságunk, megmaradásunkat csak a versenyképes oktatás, a magas szinten művelt minőségi kultúra, a tudás képes biztosítani. Mindemellett a szubkultúra létezik, fogyasztói tábora is sokkal szélesebb, mint a magas kultúráé, de a szubkultúra megtalálja a maga éltetőjét, a tompulni akarók fizetőképes hadát, nem kell rá közpénzt áldozni, mert nem szolgálja a köz javát. Csak arra jó, hogy vígan menjünk tönkre.
Sarány István
