Esős májusi délelőtt volt. Azok ott ketten a kávézó teraszának sarokasztalánál ültek. A helyükről ráláttak az egész lakótelepre. Rezzenéstelen tekintetükkel többször is végigpásztázták, de nem láttak semmi különlegeset, csak a falakra rakódott nyomorúságot és a lelkekbe ivódott reménytelenséget. Klasszikus szabású, sötétkék farmer és hosszú ujjú, fehér pamuting volt rajtuk, a lábukon elegáns, cúgos cipő. Csupa márkás cucc, amit a környékbeliek, kétkezi melósok, kispénzű nyugdíjasok és alkalmi munkákból tengődők nem engedhettek meg maguknak. Kávét és konyakot kértek. Rudi, a potrohos, középkorú pincér vitte ki nekik a rendelést, s közben jól megnézte őket. Meg mert volna esküdni, hogy külföldiek, valamelyik menő multi cég képviselői. Fittek voltak, lazák, magabiztosak. Volt bennük valami arisztokratikus. Legalábbis Rudi mindig így képzelte el az ősi famíliák leszármazottjait, akik a génjeikben hordozzák azt a fajta könnyedséget, amelyet a magafajta egyszerű ember soha nem sajátíthat el. Szeme megakadt az okostelefonjaikon. Azok is egyformák voltak. Lapos, feketén fénylő technikai csodák. Képernyőjük szabályos időközönként lilán pulzált. Rudi megborzongott a gyönyörűségtől. Még soha nem látott ilyen telefonokat, pedig a neten állandóan az online ajánlatokat bújta. S arra sem emlékezett, hogy ilyen különleges vendégei valaha is lettek volna. Unatkozó nyugdíjasok, bevásárló háziasszonyok, lógós diákok tértek be ilyenkor hozzá. Meg a negyed hitelben fogyasztó, idült alkoholistái. Egyetlen valamirevaló törzsvendége Máté volt, a helyi lap bicegő munkatársa, aki délutánonként ült be a kávézóba. Majd mesélek róluk, gondolta, hátha összehoz egy cikket. Szertartásos udvariassággal szolgálta ki őket, ahogyan valamikor régen a pincériskolában tanulta, majd visszavonult a pult mögé. Azok ketten mosolyogva figyelték az ügyködését, de amikor magukra maradtak, eltűnt arcukról a mosoly. Fejük fölött a kifakult ponyván egyhangúan kopogott az eső. A meg-megújuló szélrohamok a közeli fákról apró virágszirmokat sodortak a teraszra. Egyik-másik előttük landolt a kockás abroszon. – Pocsék egy idő – szólalt meg a magasabbik. – Az – hagyta rá a másik. Kedvetlenül bámulták a sűrű szövésű esőfüggöny mögött szürkén derengő tömbházakat. – Rég nem láttam ennyi fásult arcot – mondta az alacsonyabbik. – Ezeknek már minden mindegy – pöccintett le az asztalról egy virágszirmot a másik. Az alacsonyabbik mobilja megszólalt. – A Főnök – nézett a kijelzőre, majd bekapcsolta és a füléhez emelte a készüléket. – Igen, uram… Már egy órája… Semmi különös. Koszos, lerobbant hely… Gőzöm sincs, hogy mit tehetnénk… Értettem, uram. Rendben. Viszonthallásra. Kikapcsolta a telefont, s visszatette az asztalra, üres kávéscsészéje mellé. – Azt akarja, hogy csináljunk valamit – nézett a társára. – A szabadnapunkon?! – értetlenkedett a másik. – Te is tudod jól, hogy ez nem számít – vont vállat az alacsonyabbik. – A Főnök szava szent. – Tudom – mondta a másik. – Azért mégiscsak bosszantó. Ez az állandó készenlét az idegeimre megy. – Nekem is – sóhajtott föl az alacsonyabbik. Megitták a maradék konyakjukat. Az eget kémlelték. Hallgattak. Közben az eső elállt. – Fizetünk – intett a pult mögött várakozó pincérnek a magasabbik. Rudi szolgálatkészen tette eléjük a számlát. – A visszajárót megtarthatja – nyújtotta át a pénzt az alacsonyabbik. – Köszönöm – hajolt meg a pincér színpadiasan. – Maguk igazi úriemberek. Azok ketten halványan elmosolyodtak. – Magából első osztályú főpincér lehetett volna a Titanicon – mondta a magasabbik. – Csak viccelt – kacsintott Rudira cinkosan a másik. – Szereti ugratni az embereket. Zsebre tették a telefonjaikat. Fölálltak és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek. Lazán, magabiztosan. Mint akik hírből sem ismerik a bizonytalanságot, a munkájuk végrehajtásával járó örökös szorongást. Rudi még egy darabig követte tekintetével a két távolodó alakot, majd visszahúzódott a pult mögé keresztrejtvényt fejteni. A fenébe is, elfelejtettem megkérdezni, hogy hol vették azokat a flancos telefonokat, csapta le a ceruzáját bosszúsan. Mire azonban kiloholt a bejárat elé, már sehol sem látta őket. Szakács István Péter