Stefán András a Szé­kely­ud­var­hely­i Móra Ferenc Általános Iskola testnevelő tanára, felsőfokú tanulmányait Magyarországon végezte, de egy percig sem volt kérdés, hogy szülővárosában vállaljon munkát. Fiatalkorában számos sportot kipróbált, de ahogyan ő fogalmazott, legnagyobb szerelme a kézilabda. Jelenleg az oktatás mellett kézilabdautánpótlás-edzőként és nyáron úszásoktatóként dolgozik, többek között ő fedezte fel és továbbra is részt vesz Veress Erna Down-szindrómás úszóversenyekre való felkészítésében.

– Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete?

– A sport iránti rajongásom korai gyermekéveimre vezethető vissza, elemi iskolától kezdve egészen a jelenig kitart. Fiatalon délután a pályán gyülekeztünk és estébe nyúlóan ott töltöttük időnket. A sport szeretetének kialakulásához nagyban hozzájárultak az akkori testnevelő tanáraim. Ennek következtében már hetedik-nyolcadikos koromban tudtam, hogy testnevelő szeretnék lenni. Fociztunk és kézilabdáztunk az iskolai csapatokban, megyei és országos szinten is elég jó eredményeket értünk el. A négypróbás játékokban – más néven tetratlonban – a mezőny élén álltunk, országos első helyezést értünk el hatfős csapatunkkal, és később képviselhettük Romániát az akkori szocialista államok versenyén Kelet-Németországban. Az általános iskola befejezése utána sajnos a kézilabda nem elképzeléseim szerint alakult, pedig ezt nagyon szerettem és tehetségem is volt hozzá. Így a továbbiakban a foci irányába terelődött az életem. Egyetemista koromig a városi sportiskola focicsapatában játszottam.

– Felsőfokú tanulmányait Ma­gyarországon végezte, mesélne erről?

–Igen, Szombathelyen végeztem 1994 és 1998 között, az akkori Berzsényi Dániel Tanárképző Főiskolán, de mivel itthon nem fogadták el négyévnyi tanulmányaimat, visszairatkoztam 2010-ben mesterképzésre ugyancsak Szombathelyre, ekkor már az intézmény a Nyugat-Magyarország Tudományegyetem nevet viselte. Szükséges volt a mesterképzés, mert azzal, hogy a román állam nem ismerte el teljes mértékben a négy év alapképzést, anyagilag is és egyéb lehetőségek szintjén meglátszott egyaránt. Pszicho-, peda-, didaktikai mesterképzést végeztem, ami a későbbiekben számos egyéb dologban segítségemre vált munkám során. Régen úgy gondoltam, hogyha egy gyerek valamit nem jól csinál, az azért van, mert vagy nem akarja csinálni, vagy csak egyszerűen rendetlen. Azonban a képzés során kaptam egy képet a gyermekek lelkivilágáról, megbizonyosodhattam, hogy több mindent figyelembe kell venni, egészen biztos több tényező van rá hatással, befolyással, mint például az otthonról hozott hatások stb. Hogy miért esett a választásom Szombathelyre, és nem Kolozsvárra? Nos, volt egy lehetőségünk, nekem és néhány barátomnak, és úgy gondoltuk, hogy picit talán Magyarország előrébb van oktatás tekintetében, mint Románia, és ezért választottuk a külföldi helyszínt. 

– Külföldi tanulmányait követően itthon kezdte pályafutását, beszélne testnevelő tanári munkájának alakulásáról?

– Az egyetem befejeztével egykori iskolám tanárai gyakorlatilag hazavártak. A Bethlen Gábor Általános Iskolába jártam, és frissen végzett pályakezdőként legelőször itt is tudtam elhelyezkedni. Az akkori iskolaigazgató, Király Laci bácsi mondta nekem „Stefi, akkor te jössz hozzánk dolgozni, mert kellesz nekünk!” Abban az időben sportosztályokkal dolgoztunk, kézilabdásokat edzettem, mondanom sem kell, mennyire örültem, hogy régi szenvedélyemmel foglalkozhattam egészen 2003-ig. Azután sajnos létszámhiány miatt megszűntek a sportosztályok. Mindkét iskola, a Bethlen Gábor és a Móra Ferenc Általános Iskola is, ahol jelenleg tanítok, lakótelepi iskolák Székelyudvarhelyen. A sportosztályokat áthelyezték a Móra Ferenc Általános Iskolába, arra a környékre többen költöztek, több fiatal, így értelemszerűen megnövekedett a létszám is. Ennek következtében két évig labdarúgással foglalkoztam tovább, majd sajnos különböző okok miatt, többek között ismét a létszámhiány miatt, megszűnt ez a tevékenység is. 

– Van egyéb, a sporthoz szorosan kapcsolódó tevékenysége?

– 1995-ben megkeresett Benedek Árpád Csaba, mivel tisztában volt vele, hogy kézilabda szakon voltam és a sportág iránt érzett szeretetem, fanatizmusom végtelen. Kaptam egy ajánlatot a székelyudvarhelyi kézilabdacsapat utánpótlásgárdáinak az edzésére, amit azonnal el is fogadtam. Kúti László barátommal közösen a mai napig edzősködünk a kézilabda területén. A jelenleg az első osztályban játszó felnőttcsapat tagjai mind a mi tanítványaink voltak. Ifjúsági csapatainkkal elért legjobb eredményeink az országos harmadik, illetve országos ötödik-hatodik helyezés, a lánycsapattal szintén országos harmadikok lettünk. A kézilabdára egész életemben nagy hangsúlyt fektettem, és aki ebben mindig is ösztönzött, egykori tanárom és későbbi kollégám, Rigó Béla testnevelő volt. Azóta már nyugdíjas, de a kézilabda szeretetét, a fanatizmust kétségtelenül tőle vettem át. Egy-egy verseny előtt szombat-vasárnap is edzéseket tartott.

– Van egy olyan gondolat, esetleg mottó, amely szerint az eddigiekben alakítani próbálta az életét?

– Az ebben az időben tapasztaltakból, látottakból fakad a mottóm is, hogy bármilyen nagy edző legyen is valaki, elsősorban „munka, munka és sok-sok alázat szükséges!” Mindig mondogatom edzéseken is tanítványaimnak, ha edzésen kemény munka árán beleteszed a kosárba, amit kell, akkor mérkőzésen van, amit kivenni. Azonban ha nincs verejték általi munka, akkor eredményt sem várhatunk. A másik életfilozófiám már szorosan a testnevelői pályához kapcsolódik, mégpedig, hogy 10-esnél rosszabb jegyet nem adok egyik diákomnak sem. A testnevelés egy életen át tartó tevékenység, amit meg kell szerettetni, a gyerekek élvezettel csinálják. Ha önmagához képest fejlődik, és ez azt jelenti dolgozott, akkor megérdemli a jó jegyet. A másik fontos dolog, hogy ilyen esetben nem kér felmentést sem testnevelésóra alól, és nem is utáltatjuk meg magunkat. Ha felmentése van, csak ül a padon, és nem ez a cél, hanem hogy szeressék a mozgást, ez nekünk, testnevelőknek a legfőbb feladatunk. 

– Milyen a kapcsolata a kollégákkal és a diákokkal?

– Nagyon jó a kapcsolatom diákokkal és kollégákkal egyaránt. Alapjában én egy rendkívül izgága ember vagyok. Vannak elvárásaim, de még ha pillanatnyilag nem tudja teljesíteni is azt a bizonyos szintet, úgyis igyekszem esélyt adni a szint meglépésére. Tiszteljük egymást, ez a legfontosabb, amit kell, azt el kell végezni, és akkor minden rendben van. Ez a módszer beigazolódik, mert a gyerekek szívesen eljárnak más, testnevelésórán kívüli tevékenységre is, persze én is szoktam néha terelgetni őket, tanácsokat adni, hogy ki melyik sportágat, mozgásformát próbálja ki. Úgy gondolom, a testnevelésóra elsősorban egy készségtantárgy. Mindemellett nem dicsekvésképpen, de évről évre sikerül egy jó, legalább megyei szintű eredményt elérnünk a diákokkal. Az iskolában is úgy tartják, „erősségünk a sport”. Fontos megjegyeznem, hogy az udvarhelyi kézilabda nagy pártfogója, Verestóy Attila szenátor volt, akinek az udvarhelyszéki sportélet nagyon sokat köszönhet.

– Ha nincs ellenére, beszélne röviden a magánélet és a sport kapcsolatáról?

– Két lányom van, a kicsi éppen kilencedik osztályos, a nagyobbik pedig egyetemi hallgató. Sajnos kedves feleségem már nem lehet közöttünk, tragikus hirtelenséggel eltávozott, azonban mi örökké szeretni fogjuk és szívünkben él tovább. Ő is mindig sportolt... gyakorlatilag fiatalon ismerkedtünk össze, ő tizenöt volt, én tizenhét, és huszonhét évet éltünk együtt.

– Mi tölti ki szabadidejét?

– Szabadidős tevékenységként immár több mint tizenhárom éve az udvarhelyi strandon dolgozom mint vízimentő és úszómester, ugyanakkor a gyerekeknek úszást is tanítunk. Ebből kifolyólag adódott egy kis szociális és egyben karitatív munkám is. A feleségem egykori munkatársa megkért, hogy van egy Down-kóros kislánya, illetve egy csoport, akivel foglalkoznak, és hogy nem oktatnék-e úszást nekik is. Nagyon szívesen vállaltam, ennek már több mint tíz éve. Veress Ernáról van szó, jelen pillanatban is együtt dolgozunk. A korábban megrendezett Speciális Olimpián és a 2019-es Abu Dhabi Világjátékokon elért eredményeiért Olimpiai dobogós helyezést ért el – 50 m mellen aranyérem, 50 m pillangó ezüst- és csapatban bronzérem vegyes úszásban. Igazából, ami Erna esetében számít, nem csupán a szakmai képzettség, hanem az empátia, és hogy elfogadják az embert és bízzanak benne, egy ilyen bizalmi kapcsolat alakult ki köztem és Erna között.