borús égbolt
szórványos felhőzet
Mire jó az anyai pofon?
Vannak, akik előszeretettel osztanak meg a Facebookon „nagy mondásokat”. Mostanában többször is felbukkant egy szép keretes szöveg, amely így szól: „Minket gyerekkorunkban nem vittek a szüleink gyermekpszichológushoz, anyánk pofonjától kinyílt a csakránk, stabilizálódott a karmánk, és megtisztult az auránk”.
Első olvasatra jópofának tűnik a szöveg, akár mosolyoghatunk is egyet rajta, viszont engem mégis elgondolkodtat. Egyrészt, mert laza pökhendiséggel összemos ez a szöveg mindent, tudományt, keleti filozófiát, gyermeknevelést, és középpontba állítja az anyai pofont. Másrészt számomra már kissé unalmas ez a „bezzeg az én időmben”, „régebb minden jobb volt” viszonyulás a dolgokhoz, mert általában semmilyen építő jelleget nem találok benne. Semmi olyat, ami előrevinne, és választ adna a ma felmerülő kérdésekre.
Mert egyáltalán nem egyértelmű, hogy régebb minden jobb volt, s ha jó is volt, az akkor és ott volt jó, az adott körülmények között. A gyermeknevelést, a lelki életet, személyiségfejlődést tekintve talán bizonyos erős értékrenddel rendelkező társadalmakban valóban egyszerűbb volt minden, a dolgok mentek az élet rendje szerint, a normák egyértelműek voltak. Ott, azokon a helyeken, ahol szinte megállt a világ. De a paradigmák képlékenysége, a jó vagy kevésbé jó szabályrendszerek sérülékenysége régebb is megmutatkozott ott, ahol a változás gyorsabb ütemben zajlott. Gondoljunk csak az egykori falu, kisváros és mondjuk egy európai kikötőváros vagy ipari város közti különbségre. Sokszor, sokan láttatták a művészetben is, hogy egy adott értékrend lehet megtartó ideig-óráig, de visszatartó, gúzsba kötő, fejlődést gátló is akár. Korántsem arról van szó, hogy mindennel le kell számolni, ami régi, hanem egyszerűen arról, hogy változik körülöttünk a világ, ez a folyamat ráadásul az utóbbi évtizedekben addig soha nem látott ütemben pörgött fel, és az életben maradás, a túlélés záloga pedig mindig az alkalmazkodás volt.
Valóban, az én gyermekkoromban sem volt közel s távol egyetlen gyermekpszichológus sem. Auráról, csakráról, karmáról csak serdülőkoromban hallottam, szüleim valószínűleg sosem. Kaptam, ahogy kortársaim zöme, néhány pofont is. Persze, felnőttem, lassan helyére kerültek a korábbi ilyen-olyan tapasztalatok is, köszönöm, jól vagyok, de semmiképp nem tudom azt mondani, hogy úgy volt jó, ahogy az én gyermekkoromban volt, és vissza a gyökerekhez, csináljunk úgy, mintha ez a séma a mára is alkalmazható lenne. És azt sem, hogy mondjunk nemet az életet teljesebbé, könnyebbé, élhetőbbé tevő vívmányokra.
Rengeteget fejlődött például a tudomány, köztük ugrásszerűen a pszichológia. Lehet legyinteni és elkerülni a gyermekpszichológust és egyéb segítő szakmák képviselőit, de akkor hunyjuk be a szemünket is, hogy ne lássuk meg azokat a gyerekeket, akik szenvednek, akik veleszületett okok miatt kissé mások, akiknek tanulási zavaraik vannak, akik nem tudják feldolgozni a veszteségeiket, akik beszédhibásak vagy túl mozgékonyak, és nem azért, mert „rosszak”, hogy a felnőttet bosszantsák, hanem ilyenek és kész. Akiken a fejlődő tudománynak és terápiás módszereknek köszönhetően ma már lehet segíteni, és ennek eredményeképp nem hullnak ki kortársaik közül, és nem halmoznak kudarcot kudarcra, hanem meglévő képességeik és adottságaik ugyanúgy kibontakozhatnak, mint a többieké.
Az anyai pofon viszont bizonyítottan nem segít a dadogó gyereken, de a vendégmunkásként dolgozó édesapa hiánya miatt érzett szorongáson sem (hogy a csakra kinyílik-e, az aura megtisztul-e, arról érdemben nem tudok szólni, de sejtem, hogy ezek esetén sem). Ahogy a torokgyulladáson, a lyukas fogon és a veseproblémán sem. Akkor is anyai pofonhoz folyamodunk?
Asztalos Ágnes
.jpg)
