Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Hogyha valamiért bevonulhatnék a Rekordok Könyvébe, akkor ezért biztosan igen. Amikor megjelent magyarul a könyve, az akkor 36 éves, lelkes Mircea Nedelciu (1950–1999) Bukarestből eljött Csíkszeredába, a Kriterion telt házas bemutatójára, és amikor másnap átmentünk Udvarhelyre, az autóban a könyv minden üres oldalát teleírta egyik lapról a másikra folytatódó dedikációjával. Öt oldal, így csupán az elejét és végét tudom megmutatni. Addig soha nem találkoztunk, a kiadó rám bízta, hogy a megjelent három kötetéből válogassak ki, amit akarok, és én nem is voltam rest: meg akartam mutatni azt a formai és tartalmi sokoldalúságot, amely Romániában a nyolcvanas években feltűnt szövegíró nemzedéket jellemzi. Egyetemet végzetten, kész fegyverzetben léptek az irodalom színpadára. Már jól ismerték a francia új regény eredményeit, a prózát megújító formai és tartalmi kísérleteket, az intertextualitást, a narrációs technikákat, Borges-, Cortázar, Márquez a mindennapi olvasmányaik közé tartoztak, de erőteljes strukturalista, szemiotikai tanulmányaik sem múltak el nyomok nélkül, mint ahogyan Esterházyt és a magyar próza más megújítóit is olvasták – franciául. Nem ösztönösen írtak, hanem tudatosan építkeztek a szöveggel, és mindezt azokban az években, amikor a megbízottak nagyítóval keresték minden leírt sorban a rendszerellenességet. Persze, ott volt az, csak éppen nem találták. Barátja, Ştefan Agopian (1947) kisregénye például nem volt más, mint annak a követnek a levele, akit egy középkori fejedelem kiküldött az országba, hogy számoljon be az ott uralkodó állapotokról. A hazafias hőzöngések éveiben Nedelciu egy olyan kétosztályos pék naplóját alkotta meg, aki a második világháborúban, a román hadsereg katonájaként, két éven át úgy harcolt a Pruton túl, hogy egyszer sem sütötte el a puskáját. Miközben a Megéneklünk, Románia éveiben nyugdíjas esztergályos mesterből átvedlett kultúraktivista beszélt Szováta fürdőzőinek és a magyar könyvtárosnőnek Sadoveanuról, közhelyekből összefércelt, giccses fordulatokkal, addig az igazi irodalom könyvcímei és a világ nagy művelődési eseményei mindegyre befurakodnak a szövegbe. Igazi valóságshow a korabeli Romániában. Nem mindennapi kihívást jelentettek számomra ezeknek a legkülönbözőbb nyelvi rétegeknek, a szántszándékkal rossz fogalmazásoknak és hibás mondatszerkezeteknek, a mögöttük felsejlő abszurditásoknak a magyarra való átültetése, sokszor egy-egy kifejezés helyes értelmezésének és visszaadásának a megtalálása napokon át kínozott, de nem hagytam magam. Néhány évig még leveleztünk, 1989-ban felfedezték, hogy leukémiás, egy évtizedig itthon és Párizsban küzdött a betegségével, majd Bukarestben, a Belu sírkertben, az Irók Sétányán temették el. A posztmodern román irodalom legjelentősebb alkotójának tartják, írásaiból több válogatás megjelent franciául, angolul, németül. (Válogatta, fordította és az utószót írta Székedi Ferenc. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986. Szerkesztő: Hatházi Ferenc, műszaki szerkesztő: Babos Béla, borító: Szilágyi V. Zoltán)

Székedi Ferenc