Mintha ember lenne

Péter Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

A januári zimankóban zsebre dugott kézzel, sietős léptekkel haladunk el egymás mellett az utcán, állig begombolkozva. Hideg van, mindenkinek sok a tennivalója, gondja, ezért sem törődünk mással. De azért, ha valaki megcsúszik a havas, jeges járdán és elesik, mindig van, aki segít neki felkelni. Pedig nem feltétlenül törődünk azzal, hogy ki ő, honnan jön és hová megy. A sietős hétköznapokban, idegenekkel való interakciók­ban társadalmi szerepek határozzák meg, hogyan viselkedünk egymással: a vásárló az eladóval, nővér a pácienssel, a buszsofőr az utassal, hajléktalan az adófizető állampolgárral. A szerepekhez tartozó viselkedési normák segítenek eligazodni, hogyan szólítsuk meg egymást, és hogyan viszonyuljunk egymáshoz, ha beszélnünk kell. 


Hirdetés


Általában, ezekben a kis interakciókban nem akarunk bántani senkit. Miközben sorban állunk a postán vagy a gyógyszertárban, előreengedjük a várandós kismamát vagy az idős nénit. Azt mondjuk, „tessék csak, menjen előre”, ő meg azt válaszolja, „köszönöm”. Ha valaki tüsszent, azt mondjuk neki, „egészségedre”. A színházban, a nézőtéren ülők udvariasan beengedik azt, akinek a sor közepén van a helye. A kávézóban azt mondjuk a pincérnek, hogy „egy kávét kérek szépen”, és amikor kihozza a kávét, mosolyogva megköszönjük, és jólesik, ha a pincér visszamosolyog. A nap végén, amikor a bolt már majdnem kiürült, és az eladó már nagyon fáradt, de minket még kiszolgál, biztatásképp azt mondjuk neki, „kitartást, már nincs sok hátra”. Miközben mindannyian gondterhelten, állig begombolkozva jövünk-megyünk, megtörténik, hogy figyelünk egy idegenre. Tűzifát és élelmet viszünk az öreg néninek, akit nem ismerünk, de tudjuk róla, hogy kicsiny nyugdíjából alig tud hónapról hónapra megélni. Adományt gyűjtünk és adakozunk, ha a közösség tagjai bajban vannak. Elveszett tárgyakat segítünk megtalálni a tulajdonosának, még akkor is, ha nem ismerjük őt. Az utcán eltévedt idegeneket igazítunk útba, ha kérdezik, hogy merre van az arra.
Ezek a gesztusok – mindennapi kedvességek – annak jelei, hogy az általunk viselt társadalmi szerepekből – az alá-fölérendelt viszonyban akármekkora legyen a szakadék – van, hogy kilépünk. Olyankor nem a főnök beszél az alkalmazottal, hanem két ember egymással, és egymás szemébe néznek, hallják egymás hangját. Ennek pedig egészen különös hatása van. Mint ahogyan Esterházy fogalmaz Szabadság, egyenlőség, testvériség című rövid írásában, amelyben az író egy koldussal találkozik: „Boldog új évet kíván […] Meglepetésemben megrándul a kezem, elengedem a pénzdarabokat, közben a kezem az övéhez ér, mintegy rásimul, az ujjaim a tenyere párnáit érintik, az övéi az enyémet. Mintha egymáson feküdnénk. Én is, én is boldog, mondom zavartan, ám nagyon is a saját hangomon. Úgy mondom, mintha egy emberrel beszélnék. Eddig szerepek álltak egymással szemben, és ez most váratlanul megváltozott.”



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!