erős felhőzet
szórványos felhőzet
Mindenkori megújulás
1517. október 31-én Luther Márton kiszögezi 95 tételét a Wittenbergi templom ajtajára. Ezzel indította el azt az eseménysort, melyet ma reformációnak – egyházra vonatkozóan megújulásnak – nevezünk. Különös fontossággal bír az ez évi visszatekintés, reformációi ünnep, hiszen kerek 500 év áll a múlt és a jelen közt. Erdélyben és világszerte ebben az esztendőben számtalan ünnepi esemény keretében előtérbe került/kerül a reformáció történeti, egyháztörténeti, eszményi, dogmatikai fontossága, valósága. Vélem, kimeríthetetlen, de szükségszerű.
Kedves Olvasó! Az egyetlen fogalom, amire ma összpontosítani szeretnék: megújulás. E kifejezés után egy kérdőjelet és egy felkiáltójelet kívánok tenni. Miért a kérdőjel? Mert minden hasonló visszatekintésnek tartalmaznia kell a számadást is. A felkiáltójel a jelenre vonatkozik. Ez a reformátori jelszó: „semper reformandi” – mindenkori megújulás – lényegében nem egy másságot jelöl, hanem egy viszonyulást egy állandó, biztos mércéhez. Ez a mérce a Szentírás. Az öt reformátori elv egyike: sola scriptura – egyedül a Szentírás. Pál apostol második korinthusbeliekhez írott levelében ezt írja: „…a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az újszövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít”(2Kor 3,5–6). Isten kegyelmi ajándéka, hogy alkalmassá tesz megérteni – a Lélek által élővé téve – az igét. Ezzel a bizonyossággal emlékezhetünk ma Luther Mártonra, ki a wormsi birodalmi gyűlésen így zárta beszédét: „Győzzenek meg a Szentírásból való bizonyítékokkal… Én lelkiismeretemben kötve vagyok az Isten igéjéhez, s engem meggyőztek a Szentírásnak azok a helyei, amelyekre hivatkoztam is. Ezért nem is tudok és nem is akarok visszavonni semmit, mert nem ajánlatos az embernek a lelkiismerete ellen cselekednie. Isten segítsen engem. Ámen.” Vélem, hogy a reformáció ünnepe egyben a Szentírás ünnepe is kell hogy legyen. A Szentírás lehet némelyek számára érdekes könyv, mely a könyvespolcon porosodik, de legtöbbünk számára vigasztaló, bátorító, erőt adó, helyes utat mutató, az élő ige a megelevenítő Lélek által.
Csodálattal, ugyanakkor szégyenérzettel gondolok a reformátorokra. Bátorságukra, rendíthetetlen hitükre. Mit tettek? Hadd idézzem Ézsaiás prófétát: „Falaidra Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne legyetek némák!… Vonuljatok, vonuljatok ki a kapukon, készítsetek utat a népnek! Töltsétek, töltsétek föl az országutat, hányjátok le róla a köveket, állítsatok útjelzőket a népek között!” (Ézs 62 6,7,10–12)
Új utat építettek Isten dicsősége felé: a Szentírás, a hit és a kegyelem útját. Nem nyugodtak, nem hallgattak, szembeszállva bárkivel, aki Isten igéjétől eltért. Tették ezt Istenbe vetett bizalommal.
Örömmel láthattuk, hogy számos reformáció 500 rendezvényen nagyon sokan együtt ünnepeltek. Merem remélni, hogy ezek az alkalmak sokak számára igazi feltöltődés lehettek az elhatározásban, az Isten iránti szolgálatra – „mert mit ér a csodálatos hegedű, ha nem játszik senki rajta”.
Ajánlom figyelmükbe és szeretettel hívok minden érdeklődőt a református, unitárius, evangélikus Testvérek közös reformációi istentiszteletére, melyet vasárnap, október 22-én 10.30 órai kezdettel tartunk a csíkszeredai református templomban.
Tamás János evangélikus lelkész
