Elgondolkoztató, és néha meglepő, hogy miként változik az emberek véleménye és a közösségek viszonyulása a hétköznapok legbanálisabb történéseihez, függvényében annak, hogy éppen milyen hírfolyam vagy médiakampány dübörög a tömegtájékoztatás oldalain, csatornáin. Ámbár jószerével sikerül megnyugtatóan tőlünk távolinak, és számunkra veszélytelennek látni és láttatni a világot – főként Európát – uraló migránsproblémát, egy az április 18-án lehozott nézőpont szerint honfitársaink tudatában él a rosszat sejtés, a gyanú. És nem kell hozzá nagy durranás, elég egy icipici szikra, hogy a lappangó gyanú félelemmé váljon, és elindítsa azt a bizonyos védekezési reflexsorozatot az egyénben, és ez aztán szétterjedjen a közösségekben. S hogy annak milyen következményei lehetnek, már azt is elkezdtük találgatni. Én megpróbálom most a probléma lényegét egy másik nézetből, a beutazók oldaláról, saját úti élményeim felidézésével megközelíteni – kommentelni – a történéseket. Igaz, hogy az én kalandom már 20 éves és már történelem, de talán máig hatnak a tanulságai. A 90-es évek derekán többször megfordultunk Németországban, a bajor vidéken. Az idősebb generációk valószínűleg emlékeznek még azokra az évekre, vagy legalább annak az időszaknak jellegzetes, emlékezetes történéseire. S hogy valamelyest pontosítsak, megemlítem, hogy arról az időszakról van szó, amikor már elhamvadt a román forradalom dicsfénye, lecsengett, de még nem ment feledésbe a bécsi hattyúk dala, és szárnyra kapott egy hír, miszerint a bajor erdőkben romániai bandák ütöttek tanyát és a térség lakott területein garázdálkodnak. Hogy mi volt – ha egyáltalán volt – a valóságalapja ennek a híresztelésnek, vagy egyáltalán mi lett a végkifejlete, arról nincsen semminemű információm, annak viszont, hogy az ország nyugati megítélésén sokat rontott, azt a saját bőrömön is kénytelen voltam megtapasztalni. Nem lévén osztrák átutazási engedélyünk (tranzitvízum), a kényelmetlenebb és hosszabb (költségesebb) kerülőn – Csehországon és Szlovákián, és éppen az említett vidék határátkelőin jártunk át. Kénytelenek voltunk megtapasztalni azt a kiváltságot, hogy a RO-mán rendszámú autónkat, a határellenőrzés során mindig kiállítják a sorból, és alaposabban szemrevételeznek. Nem volt igazán kellemes szórakozás, de kénytelenek voltunk alávetni magunkat a megkülönböztető tortúrának, főleg mert ismertük a dolog „miért”-jét. A sok között olyan rendész is akadt, aki miután átnézte a néznivalót és kielégítőnek vélte a kapott válaszainkat, „baráti” kérdéseire, kissé kelletlen, de elnéző vállvonogatással adta tudtunkra okát a kényszerű kellemetlenkedésnek: „roumanien banditen”. A rosszat is megszokja az ember, de megtörtént a „szokatlan” is. Gyanútlanul gurultunk hazafelé, német területen, egy csendes kora nyári délutánon. Már közeledtünk a német–cseh határhoz, amikor – tervezett módon – félrehúztunk egy árnyas erdei, de nem parkoló, pihenő jellegű letérőben. Uzsonnáztunk, vagy itthoniasan „faltunk” – egyben ebéd és vacsora volt –, lévén az aznapi második étkezés. Aztán következett egy kis rendrakás a jármű csomagterében, a vámellenőrök dolgát könnyítendő. Néhány méterrel odébb, az országúton zajlott a hétvégi zsúfolt forgalom, ami minket nem zavart, de valószínű, nem mindenki volt közömbös a letérőben ténykedő idegenek iránt. Békés pakolászásunk közben, derült égből csattanó villámként csapott le ránk egy rendőrségi csapatszállító kisbusz, és az utazó szolgálattevők, nyakukban az üzemkész géppisztolyokkal, körülvettek. Ledermedtünk a jelenet láttán, tehetetlenül és értetlenül álltunk autónk mellett, hiszen minden kétséget kizáróan: mi voltunk a célpont. Valószínű, látták értetlen meglepettségünket – sem nem menekülünk, sem nem ellenkezünk –, alábbhagyott a fenyegető merevségük, egy közülük közelebb jött, elkérte iratainkat és az autó papírjait. Néhány terhes percig várakoztatott, amíg a kisbuszból rádiózott, vagy telefonált, aztán visszahozta iratainkat, feltette a szokásos kérdéseket, aztán továbbálltak. Mondanom sem kell, hogy még el kellett telnie jó néhány nehéz percnek, amíg magunkhoz tértünk, és sikerült annyi erőt gyűjtenünk, hogy folytatni tudtuk utunkat. És persze következett a határ: félreállás, ellenőrzés, vámvizsgálat, a szokásos kekeckedéssel. Már jól benn járhattunk Csehországban, amikor napirendre tértünk a történtek felett, és szóba tudtuk hozni kalandunkat. A rajtaütés hirtelenségéből és lefolyásának mikéntjéből arra a következtetésre jutottunk, hogy a csapat forró drótot kaphatott egy utazó hazafitól, akinek gyanús lett a RO rendszám, éppen a mediatizált román gonosztevők felségterületén. A meglepetésszerűen végrehajtott rajtaütésnek szánt akció egyszerűen kizárta azt a feltételezést, miszerint kalandunk egy éppen arra haladó őrjárat alkalmi kitérője lett volna. Így lettünk akkor mi is a garázda bandák árnyékában, az idegenek szemében gyanús betolakodók, mai szóhasználattal „migránsok”, mint ahogyan manapság a terrorfenyegetettség okán, potenciális bűnözőkként néznek az idegenekre. A polgári bejelentés pedig sem nem feljelentés, sem nem árulkodás, de akár eredményes együttműködés is lehetett volna a lakossági éberség és a közbiztonsági ütőképesség között. Az a mi szerencsénk, hogy nem így végződött. Azzal nyugtattuk egymást, hogy akinek nincs félni- vagy féltenivalója, az még az ilyen esetek kapcsán is le kell gyűrje a felháborodását, mert az ilyen kellemetlenkedés a „köz” biztonságát szolgálja, s közvetve ugyan a miénket is. Elgondolkozom, milyen sokat változott azóta is a világ, ma már úgy járnak át országhatárokon, ahogyan abban az időben a szomszédba mentünk, minket még a rendszám alapján „néztek” banditáknak, most már az idegen, ha nem európai: terroristagyanús. Ezért néha jó is lehet, hasznos, ha akár itthon, akár idegenben figyelünk egymásra. Dr. Gál József, Gyergyószentmiklós