erős felhőzet
szórványos felhőzet
Miért olvasson Nietzschét a székely?
Tegnap volt egy jópofa, röckeni papfióka születésének 175. évfordulója. Úgy hívták Friedrich Wilhelm Nietzsche. Nem tagadom, ő a kedvenc filozófusom, annak idején, az egyetemen is az ő retorikája – mert olyanja is volt neki – volt az államvizsga-dolgozatom tárgya. Gondolatai beépültek a kortárs európai kultúrába, éles szemmel tett észrevételei az emberi természetről mai napig aktuálisan hatnak. Egy igazi szabad szellem volt. Ő maga a következőképpen vallott erről az Emberi, túlságosan emberi című művének 225. sorszámmal ellátott aforizmájában: „Egyébként a szabad szellemnek nem is lényeges tulajdonsága, hogy nézetei helyesebbek a másénál, hanem sokkal inkább az, hogy elszakadt a hagyománytól, akár sikeres, akár pedig sikertelen eredménnyel. Rendszerint azonban az ő oldalán található az igazság, vagy legalábbis az igazság kutatásának szelleme; ő elvi alapokat követel, a többiek pedig hitet” – írta. Nem véletlenül éppen ezt az idézetet választottam tőle. Ha körülnézünk közvetlen és tágabb környezetünkben, azt tapasztalhatjuk, hogy szinte mindenki tudja, vagy legalábbis tudni véli az igazságot. Ehhez képest viszonylag kevesen vannak, akiket kétségek gyötörnek, egyáltalán nem biztosak abban, hogy birtokukban van az igazság, ezért mindig keresik azt. Ahogy Moldova György fogalmazott a Lakinger Béla zsebcirkáló című novellájában „az emberek nem tudni akarnak, hanem jobban tudni”. Ha Nietzschéről van szó, sokaknak csak a közbeszédben meghonosodott sztereotípiák, sokszor lekicsinylő félreértések jutnak eszükbe. „Nietzsche, ja, ő az, aki azt mondta, hogy Isten halott, most meg Isten mondja, hogy Nietzsche halott” – hangzik az egyik közkeletű vélekedés róla. Van, akinek eszébe jut az übermensch szó, vagy a hatalom akarása. Egy olyan Nietzsche képe él a köztudatban, aki felrúgta a hagyományokat, kereszténységellenes stb. Sokan nem jutnak ennél tovább. Pedig talán nem ártana ma is Nietzschét olvasni. Őt ugyanis valójában nem a keresztény tanítások zavarták, hanem valami egészen más. Nevezetesen a nyugat-európai társadalmak – és most kivételesen Kelet-Európát, azaz magunkat is idevehetjük – álszentsége, önbecsapása. Ma is rengeteget hallhatunk, olvashatunk arról, hogy korunk társadalma micsoda morális és értékválságban szenved. A 19. század második felében élő Nietzsche elsőként mutatott rá a hagyományos értékek elértéktelenedésére. Már akkor kész volt a tűpontos diagnózisa az európai társadalmakról, csak persze sokan megsértődtek rá, mert képes volt a szemükbe mondani az igazságot. Azt az igazságot, amelyet soha sem tudott biztosan, de amelyet mindig keresett. Igaz, Szókratész óta tudjuk, hogy az igazság megismerése ott kezdődik, hogy beismerjük: nem tudunk semmit. Sokan félreértik az „übermensch” fogalmát is, amelyet sokan emberen túli embernek, azaz egyfajta félistenségnek képzelnek el. Pedig jóval közelebb áll az igazsághoz az „emberebb ember” kifejezés. Amikor ez a jóféle röckeni papfióka azt írja, hogy az „ember olyasmi, amit meg kell haladni”, akkor valójában arról beszél, hogy túl kell lépnünk önmagunk korlátain. Ebben a formában pedig ugye, nem is annyira ismeretlen ez a gondolat? Szokták kárhoztatni Nietzschét azért is, mert támadta a morált, megkérdőjelezte annak létjogosultságát. De közben könnyedén átsiklanak afölött, hogy ő a régi értékek újragondolására és új értékek teremtésére, végső soron az élet autentikus megélésére ösztönöz. Egy jegyzet keretei meglehetősen szűkösek, képtelenség mindent belesűríteni. Tudományos igényességre nem is tarthatunk így számot. Ettől függetlenül merem állítani, hogy itt, a Székelyföldön is hasznát tudjuk venni Nietzsche tanításának. Hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy szakítva a Magyarországon rólunk elterjedt és sokak által táplált romantikus skanzen képpel a kortárs európai társadalom egyenrangú részeként, provincializmusunkon túllépve alakítsuk saját sorsunkat.
Kiss Előd-Gergely
.jpg)