borús égbolt
Mi, itthoni hontalanok
Vagy inkább gyökértelenek? Tulajdonképpen nem ismerem a pontos kifejezést, amellyel megjelölhetnénk az utánunk jövő, most felcseperedő generáció jelentős részét. Tulajdonképpen a saját gyermekeinkről van szó, sokunkról, és lemenőink jelentős hányadáról.
Az váltotta ki belőlem a morfondírt, hogy eladtak nálunk egy házat. Egy olyan házat, amelyhez számos emlék fűz. Egyáltalán nem volt váratlan a tranzakció, az örökösök évek óta készültek rá. A hajdani szülők ugyan idősebbek voltak az enyéimnél legalább tizenöt esztendővel; a háború és az azt követő ínség miatt viszonylag későn kerültek össze, de valahogy a gyermekeik is pár év múlva születtek, s így nagyjából az én kortársaim voltak – került közülük nagyobb, osztálytárs, meg kisebb leányka is.
Szóval minekutána a csűr összeomlott, a kerítések is düledezni kezdtek, s felvett mindent a gyom és ciher körötte, került vevő is erre a bennvalóra. A székelyföldi ingatlantulajdonosok, vagy inkább örökösök jelentős része úgy fejleszt, hogy lerohaszt. Mintha arra várna, hogy aztán bagóért lehessen eladni egy-egy életszert, amelyért apáik, nagyapáik, s azok nagyapái izzadtak egykor, ahol generációkon át élt szerte a Székelyföldön az a nép, amelynek fiaiból jutott a frontokra, aztán Szibériákba, Amerikába, Pestre, de még Bukarest is hozzájuthatott olykor az általuk felkínált tudáshoz és az olcsó munkaerőhöz: úgy lettek oda akkor is, miként manapság szívódnak fel gyermekeink Európa nagyvárosi dzsungeleiben.
Ha szétosztanak – mondjuk – 7000 eurót négyfelé, abból nem lehet túl sok dolgot vásárolni manapság. Futja annyira, hogy valaki elmehessen egy másik országba, ahol annyira beilleszkedhet pár hét alatt, hogy beállhat valami – szigorúan csak – képzettségi szintje alatti munkahelyre a mindenfelé terjeszkedő nagyáruházak logisztikai hátterét kiszolgáló rendszerbe. Vagy futja a juss ráeső részéből egy-egy tizenöt éves Corsára, Golfra. Satöbbi.
Az Európa módosabb felében való létezés lassan eltorzítja az egyént, olyannyira, hogy a 2000 eurós havi fix bűvöletében mit tehetne mást, elkezdi önként megvalósítani Soros nemzetek fölötti álmát. Öntudatlanul ugyan, de igen hatékonyan. Amikor lengyel, litván, baszk vagy török feleséggel hazalátogat évek múltán – talán immár jobbkormányos Audin –, s hozza a következő generáció ígéretét a gyerekülésben, számára már csak GPS, térkép a táj, és a fedélzeti kompjútert nem váltja át magyarra, netán románra sem. Itt lesz majdan az angol énekké vált egykori haza.
Aki a ráeső tálentum-részt termopán ablakra, netán zuhanykabinra, implantátumra költi, az az ember sem szerencsésebb, már a városi köztemetőben vált magának sírhelyet, nem jó számára otthon a fenyvek alatti ingyenes parcella. Tele vannak székelyföldi városaink – s lesznek – idősödő honfitársakkal, akiknek szeme sarkában nem csillan fel többé a fatornyos templomú falucskák képe, hiszen ott már nem rokonok, mindössze fülszámok laknak.
Olyan időszak következik, amikor szép csendes átmenetben minden lefoszlik rólunk. A saját méltóságunk, a nyelv, a megszűnt életforma emléke, a tudás, a veríték már nem dívik a fogyasztás bűvkörében világló Európában, s még csak észre sem vesszük, hogy miközben kitágul, elvész a hazánk. És mi maradunk. Hol is?
Simó Márton
