[dropcap]N[/dropcap]yári irodalmi barangolásunk végéhez közeledve olyan művekből idéznék, amelyekben nem a magyar nyelven és kultúrán felnőtt emberek vallanak nyelvünkről, illetve nyelvünkhöz és az általuk beszélt nyelvhez való viszonyukról. Móra Ferenc A legszebb nyelv című írásában egy berlini nyelvész barátjának véleményét ismerteti érzékletesen: „Van nekem egy berlini filológus jóbarátom, akivel valószínűleg jóbarátok is maradunk, mert nagyon messze élünk egymástól. Német ember ugyan, de szebben beszél magyarul, mint én, mert ő szótárból tanult magyarul, és abban csak a szép szavak vannak. Vagy tíz esztendeje járt Magyarországon, és azóta áll közöttünk a disputa arról, hogy melyik a világon a legszebb nyelv. Ő tudniillik azt mondta nekem, hogy a verseim sokkal szebbek volnának, ha németül írnám őket, mert az sokkal dúsabb nyelv. Én erre azt mondtam, hogy az nem igaz, mert a német nem dúsabb, csak pazarlóbb. Amire nekem egy szó kell, arra ő elveszteget hármat. Én azt mondom: »szeretlek«, ő azt mondja: »ich liebe dich«. Beismerte, hogy ez így igaz, de akkor meg azzal kérkedett, hogy a német dallamosabb. No, itt már gyerekjáték volt győznöm. Csak ezt a szót kellett neki írnom, hogy alelölülő. Nincs az a sárgarigó, amelyik így tudjon muzsikálni. Ezzel szemben így hangzik németül: Vizepräsident. Nomármost kapok én ettől a német barátomtól a napokban egy levelezőlapot. Rá van ragasztva egy magyar lap vezércikkének a kivágott címe: »Elnemzetietlenedés«. És alá van firkantva szelíd malíciával: »Elismerem, hogy önnek igaza van; ilyen kimondhatatlan szava csak a magyar nyelvnek lehet, nekem, szegény németnek meg kell magam adnom.« Hát most mit feleljek erre? Megírjam neki, hogy ezt a szót olyan könnyű kimondani, hogy mifelénk mostanában mást se hallani? Eh, csak nem hintem el a destrukció magvait még a német szívekbe is! Nem magyaráztam semmit, nem is vitatkoztam, hanem válaszul elküldtem neki azt a nyelvészeti mesét, amit én még filozopter-éveimben hallottam. (Ti. én természetrajzos filozopter voltam, tehát a nyelvészek rovására anekdotáztunk. Gondolom, most is így van ez, a technikusok az orvosnövendékek fejét verik be és a nyelvészek a természetrajzosokét.) Tehát a mese a következő: A hottentottáknál (Hottentotten) sok az erszényes patkány (Beutelratte). Meg is szelídítik ezeket, és ketrecben (Kotter) tartják. A ketreceknek lécfödelük (Lattengitter) van, amely vihar (Wetter) ellen védi őket. Tehát a ketrec neve németül Lattengitterwetterkotter, s a ketrecbe zárt patkány Lattengitterwetterkotterbeutelratte. Hát egyszer elfogtak egy merénylőt (Attentäter), aki meg akart gyilkolni egy szegény hottentotta anyát (Hottentottenmutter), pedig az istenadtának két hülye hebegő gyermeke is volt (Stottertrottel). Az anya neve tehát németül Hottentottenstottertrottelmutter, míg a merénylőé Hottentottenstottertrottelmutterattentäter. Mondom, a merénylőt elfogták (ti. a hottentottáknál elfogják a merénylőt), s egy patkányketrecbe (Beutelrattenlattengitterwetterkotter) zárták, de másnap megszökött. Egy hottentotta rendőr azonban elfogta, és cipelte büszkén a falu bírája elé. – Elfogtam a Beutelrattét. – Melyiket? – Az Attentäterlattengitterwetterkotterbeutelrattét. – Melyik Attentätert? – Hottentottenstottertrottelmutterattentätert. – Ejnye, hallod, de sokat beszélsz, hiszen mondhattad volna egyszerűen úgy, hogy elfogtad a Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengitterwetterkotterbeutelr attét. Hát mégiscsak legszebb nyelv a német.” Komoróczy György