Bő egy hónapja, május 10-én töltötte 75. életévét Csiszér Andor nyugalmazott mérnök, a valamikori Megyei Tervező Hivatal volt igazgatója, aki néhány hónapig Csíkszereda kinevezett polgármestere volt. Tíz éve nyugdíjas – ami szerinte olyan érzés, mintha az ember állandóan szabadságon lenne. Pályájáról, és különösen a tervezőhivatalnál eltöltött évekről beszélgettünk. [caption id="attachment_71891" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – Félárvaként, ráadásul „kulák-leszármazottként” indult… – Csíkszeredában születtem, de csak azért, mert a szülészet akkor itt volt, különben Csíkszentkirályon élt a családom. Apám tanító volt, anyám könyveléssel kezdett foglalkozni. Sajnos, egyéves és négy hónapos voltam, amikor elvesztettem apámat. Anyám 22 évesen maradt özvegyen két gyerekkel. (Én apámat csak filmen láttam, azt is csak néhány másodpercig, egy 1930-as években készült 1000 székely leány napi felvételen.) A nehézségeket csak tetőzte, hogy az 1950-es évek elején egyszerűen kiköltöztettek a házunkból, mert a Brassóból kihelyezett párttitkárnak lakást kellett biztosítani. Aztán mind anyámat, mind nagyanyámat – akivel egy háztartásban voltunk – külön-külön kulákká nyilvánították, és anyámat határozottan megfenyegették, hogy a gyerekeit ne próbálja csíkszeredai középiskolába beíratni, mert nem fogják felvenni az értelmiségi származásuk miatt. Ezért én Lugoson felvételiztem a 8. osztályba. Lugos akkor háromnyelvű város volt, és mindegyik nemzetiség külön iskolában tanult, de 1959-ben összevonták a három középiskolát, úgy, hogy az utolsó két évet magyar osztályban, de már a román líceumban végeztem. 1961-ben Temesváron érettségiztem. Marosvásárhelyen hároméves fizika-kémia tanári szakra felvételiztem, de ott a helyeknek csak egynegyedét tölthették be ösztöndíj nélküli gyerekek. Nem sikerült a felvételim. Másnap elvittek katonának és két évet voltam sorkatona, de ezalatt, 1962-ben megváltozott a korábbi kritériumrendszer, és már ösztöndíjra is pályázhattam, ezért úgy döntöttem, hogy Temesvárra megyek egyetemre. Sikeresen felvételiztem, 1968-ban végeztem. – Miért éppen az építőmérnöki szakot választotta? – A választást tulajdonképpen egy osztálytársamnak köszönhetem, aki két évvel hamarabb lett egyetemista, mint én. Ő befolyásolt. Eredetileg kémiára szerettem volna menni, de miután látogatást tettem Onești-en, kicsit változott ez az opcióm. Most úgy látom, hogy talán jobb, hogy így alakult. – Mi történt az egyetemi éveket követően? – Én azzal a tudattal jártam egyetemre, hogy végzés után nem lesz itthon állásom. Közben, 1968 februárjában megalakult a megye, de bennem nem tudatosult, hogy ez mit jelenthet a számomra. Előbb Vásárhelyre akartam menni a tervezőintézethez, de végül Brassóba kerültem, mert ott garzonlakást is biztosítottak, és ez nagy dolog volt akkoriban. Így 1968 őszén a kivitelezésben, építkezéseknél kezdtem dolgozni, és ez később nagyon jó tapasztalatnak bizonyult. Már nem emlékszem, hogy azelőtt hogyan viszonyultam a szabályokhoz, de ott megtanultam, hogy be kell tartani, s ahol nincs szabálybetartás, ott nincs előremenetel. Két évig dolgoztam ott, közben a gimnáziumi osztálytársaim közül néhányan Csíkszeredában helyezkedtek el, s láttam, hogy itt is vannak munkahelyek. Csíkszeredában a megyei néptanács műszaki beruházási igazgatóságához jöttem dolgozni, három év után osztályfőnök lettem, majd 1975-től igazgató ugyanennél az igazgatóságnál. Ez az igazgatóság részint a megyei néptanácshoz tartozó beruházások koordinációjával foglalkozott, másrészt a megye területén zajló tanügyi, egészségügyi, művelődési építkezések lebonyolítását végezte. Még most is megvannak a jegyzetfüzeteim: évente 25-30 beruházási munkálat zajlott, és 1976 végéig a megye területén történő ilyen jellegű beruházásoknak 80%-a elkészült. Itt még megjegyezném, hogy egyetlenegy olyan objektum sem épült – állami beruházásról beszélek –, amit ne jogilag tiszta területen építettek volna. Egy emlékezetes eset fordult elő Székelyudvarhelyen a Bethlen negyedi lakónegyed építésekor, amikor az egyik tömbház helyének egy magánszemély kertje volt kijelölve, s amikor a buldózer bement volna, hogy a terület elfoglalásához szükséges munkálatokat elvégezze, az ember lefeküdt a buldózer elé – annak ellenére, hogy jogilag már nem az ő nevén volt, mert ki volt sajátítva. És nem épült fel az a tömbház. Ezt azért mondom, mert azt hangoztatják, hogy akkoriban önkényesen elfoglaltak területeket. Igaz, hogy sok helyen bontottak, de nem önkényesen – jogilag ki voltak sajátítva és kifizetve az akkori árakon. – Úgy tudom, hogy a megyei néptanácstól a tervezőhivatalhoz került… – Igen, 1977-től a megyei tervezőhivatal vezetésével bíztak meg. Olyan intézményhez kerültem, amelyet a közvélemény jóformán nem ismert, nem tudták, mivel foglalkozunk. Amikor áthelyeztek, 120 személy dolgozott a tervezőhivatalnál – később 170-en is voltunk –, és közülük 35–40%-ban felsőfokú végzettséggel rendelkező személyek. – A tervezőhivatal tulajdonképpen mikor jött létre? – A megyésítés után a marosvásárhelyi tervezőintézetnek egyik fiókját helyezték Csíkszeredába, mert itt nem voltak szakemberek. – 1977-ben már létezett a Tervezőhivatal épülete a Kőrösi Csoma Sándor utcában? – Igen, és érdekes, mert én akkor tíz családot találtam az épületben, ugyanis az az épület névlegesen az építkezési vállalat alkalmazottai részére épült, de azzal a céllal, hogy tervezőintézet legyen benne. Csakhogy időközben párthatározat alapján minden olyan felületet, ami lakás céljára épült, vissza kellett adni eredeti rendeltetésének, és muszáj volt beköltöztessenek tíz építőmunkás családot, sőt tervezők is laktak ott. Később lazult ez a törvényes előírás, a lakók máshol kaptak lakásokat. – Mi volt a tervezőhivatal tulajdonképpeni feladata? – Elsősorban a megye területén kellett biztosítania a beruházásokhoz szükséges terveket. Ez elsősorban tömbházak terveit jelentette: az 1970-es évek végén mintegy 3000 lakás épült évente, aztán az 1980-as évek elejétől kicsit kevesebb. Összesen körülbelül 30 000 lakáshoz készültek tervek. Emellett az összes szociál-kulturális létesítmény terveit mi készítettük vagy dolgoztuk át országos típustervek alapján. Ezeken kívül infrastruktúra, víz- és szennyvízrendszerek, utak és hidak építészeti dokumentációját készítettük el. A kiadott munkák száma meghaladja a 2200-at. – Mennyire lehetett egyénies­kedni? – A legtöbb építkezés alapját típustervek tették ki. Különleges esetben jóváhagytak egyedi terveket is: ilyen volt például a csíkszeredai Femina épülete. Szerintem ezek a típustervek kiválóan ki voltak gondolva, megfeleltek a funkciójuknak, be kellett tartani esetükben a jól meghatározott mutatókat a felhasznált vas, cement, faanyag mennyiségére vonatkozóan. Akkor így oldották meg a lakásproblémát. Most pedig egy helyi tanácsnak milyen hatásköre van, ha ide akar hozni három kiváló szakembert, de nem tudja megoldani a lakhatást? – Mire a legbüszkébb a tervezőhivatali évekből? – Elsősorban az emberekre, akik ott dolgoztak. Egymástól tanultak és egymást tanították. Annyira önállóan tudtak gondolkozni, dolgozni, működni, hogy amikor jött a változás, a legtöbben kiváltak, és mint magántervezők folytatták, mert a fejükben volt a tőke, és ezt tudták nagyon jól. Ugyanakkor kaphatóak voltak olyan tevékenységekre is – amire a mai világban nemigen látok példát –, mint például bábszínház működtetése, amely több mint 200 előadást tartott és országos első díjjal tüntették ki kétszer is. A sport is jelentős szerepet kapott, 12 sportágban működtek csapataink. – Mi volt a legnehezebb? Van kellemetlen emléke? – A kellemetlen élmények egy idő után szerintem átváltoznak, és már nem úgy emlékszünk vissza rájuk. Mondok egy példát: ha futballmérkőzéseket, világbajnokságot akartunk nézni, a tévével ki kellett mennünk a hegy tetejére, s szidtuk a rendszert. Most, ha eszünkbe jut, különleges élménynek, kellemes délutánnak tartjuk, és közben fotelből nézzük a meccseket. Tehát nagyon nehéz megmondani azt, hogy mi volt a kellemetlen. Úgy gondolom egyébként, hogy egy kicsit kiváltságos helyzetünk is volt. Nekem soha senki nem mondta, hogy valakit a pártba fel kell venni, sőt voltak egyesek, akik mindenképpen párttagok akartak lenni, de nem tudtak, mert városszinten meg volt szabva, hogy hány százalék lehet értelmiségi, hány nő, hány férfi a pártban, s az illető nem fért bele a keretbe, és reklamált is emiatt. De ahol 160-170 személy dolgozik, mindig adódnak konfliktusok. Emlékezetes az is, hogy az 1980-as évek kezdetétől a tervezőhivataltól 25-en maradtak külföldön, ahol ugyanazt a szakmai munkát végezték sikeresen. 170-ből 25 – jelentős arány, de engem soha senki nem vont ezért felelősségre. – Hogyan emlékszik vissza 1989 decemberére? – Nálunk is, ahogy minden más cégnél, vezetőválasztást tartottak. Két szavazaton múlott, hogy nem választottak vissza. Utólag, úgy gondolom, jól jártam, mert nehéz periódus következett a tervezőhivatal részére. 1990–91-ben már lehetett alapítani saját irodát is. Én a tervezőhivatalnál maradtam, egy alacsonyabb beosztásban. 1991 őszén meghalt László Pál polgármester, aki gyerekkori barátom és szomszédom volt Csíkszentkirályon, és engem neveztek ki polgármesternek egy rövid időre, amíg 1991 végén lezajlottak az első demokratikus helyi választások. Négy hónapos polgármesteri működésemből a választások lebonyolítását és a népszámlálást tartom fontosnak. Felvetődött, hogy mint független induljak a választáson, de nem vállaltam. Ezután visszakerültem a hivatalhoz, majd 1995-től ismét a vezetője lettem. – Mivel magyarázható, hogy lassacskán leépült a tervezőhivatal? – Kezdett lábra kelni a feketegazdaság. Ha egy magánszemély házat akart építeni, tegyük fel, hogy a tervezési díj 100 millió lej volt, amit a cégnél befizetett. Az összeg 30–35%-át kapta maga a tervező, a többi adó, fenntartási költség stb., ha pedig maszekként tervezte, akkor a 100 millió lej papír nélkül ment zsebbe, vagyis ugyanazért a munkáért háromszoros pénzt kapott. Hát ne legyünk olyan naivak, hogy azt higgyük, ilyen körülmények között még valaki dolgozott rendesen a cégnél. A feketegazdaságot lehetetlen volt ellenőrizni. A privatizációkor már csak huszonegynéhányan voltunk a cégnél. Akkor még azt hittem, hogy egy kicsit jobbra fordul és megáll a leépülés, de sajnos nem így történt. Bárki betehette a részvényeit, az ún. kuponokat a cégbe, de nagyon kevés volt a mozgás. A székház egy része már akkor el volt adva. A bérlők nagy része visszamondta a bérleti szerződést gazdasági okokra hivatkozva. – Az épületből mennyi maradt a tervezőhivatalnak? – Körülbelül 40 százaléka, de az is jórészt üresen áll. A tervezőhivatal még papíron létezik, egy alkalmazott könyvelővel és egy ügyvezetővel, aki én vagyok. Nincs semmiféle alaptevékenység, havonta számlákat állítunk ki, mert van néhány bérlő. Nem tudom, mi lesz a céggel. – Mivel telnek nyugdíjasként a napjai? – Szeretem a sportot, most is aktív öregfiú-kosaras vagyok, 1981-től volt a cégnek csapata. Most vettünk részt a 74. öregfiú-találkozón. Szeretek kirándulni, utazni, keveset számítógépezek. – Családot nem alapított. Nem hiányzik? – Ez is relatív dolog. Van egy jó ismerősöm, s azt mondta, hogy örüljünk, hogy nincs gyerekünk, amikor hallotta, hogy milyen dolgok történnek napjainkban, hogy az Amerikába elszármazott gyerek arra sem képes, hogy a szüleit felhívja. De különben ezen már nem lehet változtatni. Egyébként van családom: a születésnapomat is a testvérem családjával ünnepeltük. Daczó Katalin