borús égbolt
Megsemmisített múlt
Nem kell beavatottnak lenni, saját bőrünkön tapasztaljuk a technika változó sebességét. Mielőtt megszoknánk egy eszközt, egy rendszert, reklámokkal csörtet az új, egy még felhasználóbarátabb cucc, aztán azt is leváltja a még újabb.
A hetedik alkalommal megszervezett Székelyföld Napok keretében idén harmadik alkalommal volt Székelyföldi Dokumentumfilm Szemle. Az ötletgazdák szerint ezzel is szerettek volna „kapcsolatot teremteni az alkotók és a közönség között, esélyt adni a személyes találkozásra”. Éppen a személyes találkozások teszik, tehetik emlékezetessé egy-egy film vetítését, ahol a nézők az alkotókkal, vagy akár a filmszereplőkkel beszélhetik át/meg a látottakat. A készítő, a szereplő láthatja, miként jön át egy-egy jelenet, hogyan reagál a megfogalmazott gondolatra a néző.
Az idei szemle a maga tizenöt filmjével egy igen szűk keresztmetszetét adta a székelyföldi vagy Székelyföldről készült filmeknek. A szervezők körlevelére ennyi film gyűlt össze. Hogy miért csak ennyi? – valószínű szakmai körökben kell a választ keresni, megtalálni.
A vetítések az alkotók közötti találkozásokra is teret adtak. Az egyik ilyen találkozón, éppen az október 23. megemlékezés kapcsán hangzott el, hogy a televíziós tudósítás készítéséhez egy 2008-ban készült forgatásról kellett elővenni archív képeket. 2008 – most volt és mégis rég. 2008 – most volt, mindaddig, amíg van ahonnan és aki elővegye az archív képet. Sokszor a tegnap is megfoghatatlan, ha nincs ahonnan elővenni képeket.
Sok más szakterülethez hasonlóan a székelyföldi mozgóképes műhelyek is sokfélék. Anyagi korlátozottságuk miatt tevékenységük másoktól függ. Kevés az az alkotói csoport, amelyik csak a film világához kötődik, leginkább a televíziók és megrendeléseik, amelyek a felszínen tartják ezeket. A rohanó hétköznapokban aztán legtöbbször spontán lelkesedésből születik valami más, ami nem a híradónak, tudósításnak készül. Esetenként egy-egy korábbi anyag bővül, alakul át idővel nagyobb lélegzetvételű alkotássá.
A mindennapi munka alatt gyűlnek az anyagok, amit az idő múlása emel értékké, akkor, amikor kiderül, hogy a szereplők többségét már nem lehet megszólaltatni...
A kis műhelyekben félretett, megőrzött képek azonban ki vannak téve nemcsak idő, de a technika változásának is.
A Román Televízió Magyaradásának szerkesztősége az elmúlt években bölcs döntésként képernyőre hozta az Aranyszalagtárát. Régi színházi felvételek és ezzel együtt színészek bűvölik el a mai nézőt, akik között vannak, akik nosztalgiával, mások csodálkozva nézik a régiek újszerű alakításait. Az elmúlt hetekben Sütő András halálának tizedik évfordulóján közölt interjút a Magyaradás az Aranyszalagtárból.
– Ha egy szerkesztőségbe látogatsz, azt kérd, mutassák meg archívumukat. Egyből fogod tudni, kikkel van dolgod – jut eszembe az a mondat, amit még Nagyváradon hallottam egyik tanáromtól.
Húsz évvel ezelőtt, a helyi televízióknak meghatározó szerepük volt a médiapiacon, mára azonban többségük beolvadt, felszámolódott, eltűnt. Velük együtt lett oda, az esetek többségében, az archívum is. Székelyföld változó évtizedeinek mozgóképes krónikája. Ami megmaradt, azt a technika és az idő múlása semmisíti meg, ha nem sikerül erre megoldást találni intézményes keretek között.
Daczó Dénes
