Nemrég ünnepelte 90. születésnapját Kallós Zoltán néprajzkutató. Pár nappal a kolozsvári operában szervezett ünnepség előtt válaszúti otthonában kereste fel az ünnepeltet Székely Ferenc. [caption id="attachment_29296" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: székely Ferenc[/caption] – Kedves Kallós Zoltán, a napokban volt 90 éves. Isten éltesse sokáig! – Köszönöm. Azt mondják a Mezőségen: még nem harangoztak, de már este van… – Kezdjük a legelején… – Válaszúton születtem 1926-ban, szemben a kastéllyal. A házat, amelyben születtem, édesapám 1918-ban vagy 1920-ban vette meg Szenkovitstól, egy örmény kereskedőtől. Ő honosította meg Válaszúton a dinnyetermesztést. Kocsma és szatócsüzlet volt benne. Aztán 1933-ban megvették ezt a vadászházat a bárótól, Bánffy Györgytől, úgyhogy én 7 éves voltam, amikor ide kerültem. Szemben a bejárattal ültettem egy tölgyfát, megvan most is, szerencsére nem vágták ki, körbe mind kivágták a fenyőfákat. – Hogy emlékszik gyermekéveire? – Jó gyermekéveim voltak, magyarok, cigányok, románok voltak a játszótársaim. Megtanultam románul is, cigányul is, szinte anyanyelvi szinten beszéltem a cigány nyelvet, a válaszúti nyelvjárást. – Később hasznát vette a cigány nyelvnek? – A cigány nyelvnek köszönhetem, hogy bejutottam a zeneakadémiára. 1946-ban elvégeztem a tanítóképzőt Kolozsváron, s kihelyeztek Magyarvistára. Mivel érdekelt a néprajz, járogattam a néprajzi előadásokra, Kolozsvárra, ami havonta egyszer volt a néprajzi katedrán belül. De már gimnazista koromban jártam ezekre az előadásokra, amikor Gunda Béla volt a néprajzi katedra vezetője. Ez az 1940-es években volt. Akkor ismertem meg Szabó T. Attilát, mert járt ki nyelvészeti kutatásokat végezni, ő hívta fel figyelmemet a varrottasokra, van is két rövidebb tanulmánya Válaszútról és környékéről. Tehát Vistáról bejárogattam, s egy alkalommal előadást tartott Jagamas János népzenekutató, aki megkérdezte, honnan jöttem? Mondtam, hogy Vistáról. Á, Vista!… Semmi jó anyag nem került elő… Mondtam, jöjjenek csak ki! Kijöttek. Előkerült A három árva, gyönyörű keservesek, egy szolgabúcsúztató… Úgyhogy Jagamassal szövődött a kapcsolat, ugyanis egy alkalommal bevittem egy büntetőszerszámot a múzeumba ifj. Kós Károlyhoz. Kalotaszegen, ha tenyerest kap a gyerek az iskolában, azt mondják, hogy palágát kap. Egyszer kimentem Mákófalvára az egyik barátomhoz, Jánoska Jánoshoz, ott láttam meg a tornácon. Ez egy hosszabb fadarab, az egyik vége nagyobb, lyukak vannak benne, tulipántok, eredeti évszám:1827. – Ez mikor volt? – 1950 előtt. Kérdeztem, mivel foglalkoznak. Kós Károly azt mondta, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, de nem tudnak a cigányokhoz férkőzni. Kérdezték, nem tudok valakit, aki tud cigányul. Mondtam, én tudok. Visszamentem Vistára, s kapok egy telefonértesítést, hogy menjek be a folklórintézetbe. Kimentünk Jagamassal cigány népzenét gyűjteni a két víz közé, Kolozsváron. Visszamentem Vistára, újból kapok egy telefonértesítést a községházán, hogy menjek be a zeneakadémiára.Ott egy óriási bizottság, felvételi; énekeltem egy román, egy cigány és egy magyar népdalt. Felvettek. 50-ben – most már egyetemistaként – volt az első kiszállás a cigányokhoz, utána egy hónapig Moldvában voltunk, majd Biharban, Belényes környékén, Bartók nyomdokain. Akkor még élt Busica, Bartóknak a barátja. – Ki volt ez a Busica? – Rajztanár, de mellőzték, éppen a Bartók-kapcsolatok miatt. – S találkoztak Busicával? – Igen, mert Belényesen voltunk elszállásolva, onnan jártunk ki gyűjteni. Ő belényesi volt. Persze, beszélt a Bartók-kapcsolatokról is. – Tehát 50-ben bejutott a Zeneakadémiára. Hogyan indultak egyetemi évei? – Nekem nem volt meg az a lehetőségem, mint másoknak: külön szoba, zongora, de kiváló tanárom volt, Márkos Albert, aki külön foglalkozott velem, és Jagamas is. A folklórt színjelessel végeztem, s valamennyire megtanultam fül után népdalt jegyezni. Ez volt a lényeg! Aztán másodéven kizártak származásom miatt. De volt Vistában egy Nyilas Ilona nevű parasztasszony, köztársasági képviselő és prezídiumi tag, aki közbenjárt és visszavettek. Aztán a negyedéven – mivel apámékat 50-ben elemelték, mindent elkoboztak, elítélték, azért, hogy többet vetett, mint amennyi a vetési tervben volt, s később beköltöztek Kolozsvárra – elvesztettem ösztöndíjamat. Akkor az volt a törvény, hogy akinek Kolozsváron laknak a szülei, nem jogos ösztöndíjra. Elvették az ösztöndíjat, nem volt mit csinálnom, elmentem dolgozni. Mikor bementem, hogy vegyem ki az iratokat az akadémiáról, mondja a titkárnő, hogy közben visszaadták az ösztöndíjat, de nem értesítettek… Így kimaradtam két hónapot, s lemaradtam, főleg a gyakorlati tantárgyakkal… A zeneszerzői órán Eisikovits tanár úr azt mondta: az nem baj, hogy elmentem, az a baj, hogy visszajöttem… Nem engedte, hogy levizsgázzak, ismételjem meg az évet. Beleegyeztem. De akkor a következő évben már nem kaptam ösztöndíjat, mert ismétlő voltam. Egy darabig kínlódtam, aztán elmentem a tanügybe. – Ekkor került Moldvába, Lészpedre… – Igen. Akkor hetven I–IV. osztályos magyar iskola volt Moldvában. Felső tagozaton kettő: Onyesten és Kalagorban, bentlakással. Következett volna a többi elemi iskolának is a felső tagozata, 7. osztályig. Az 1956-os magyar forradalom után jöttek a megszorítások, s 1957-ben, egyik napról a másikra megszűntek a magyar iskolák. Sírva jöttek el a magyar tanítók… – Milyen emlékei vannak még Lészpedről? – A fiatalok telepeken dolgoztak, a kulturális életet illetően csak a lányokra lehetett alapozni. Gyönyörű leánykórus volt! Összeállítottunk egy műsort helyi lakodalmi szokásokból, s szerettünk volna eljönni vele Mákófalvára. Oda hívattuk meg magunkat, mert ott már volt kollektív. De nem engedtek el a kultúrosztályról. Csak ott helyben tudtuk előadni. Kiváló papja volt a falunak, Gyorgyina páter. Elvállalta a magyar prédikációt Lészpeden. Egyik vasárnap magyarul volt a nagymise és románul a kicsimise. Következő vasárnap fordítva. Húsvétkor úgy jött ki, hogy románul kellett volna tartani az éjjeli misét, s Fehér Józsi bácsi a botjával becammogott a paphoz, s azt mondta: „Tisztelendő úr, ha azt akarja, hogy a glória az égig érjen, akkor mondja magyarul az éjjeli misét.” És magyarul mondta! S a búcsú is magyarul volt. Horváth Anti, aki kalugeri születésű volt, s Csíkszentdomokoson volt esperes, az első prédikációját a búcsún, Lészpeden magyarul mondta. Aztán Gyorgyina pátert is elzárták hamis vádakkal… – Az ’56-os eseményekért? – Nem, egyébért. Mikor kiszabadult, elhelyezték az északi csángókhoz, egy olyan faluba, ahol már nem tudtak magyarul. – Mikor kezdődött a moldvai balladák gyűjtése? – Már Jagamassal 1950-ben, amikor egy hónapig fent voltunk. Egyetemistaként szinte évente kijártunk Moldvába; volt pénz is, utoljára 14-en mentük, vakációban; Bákóban laktunk, a tanítóképző betegszobájában, onnan jártunk gyűjteni. – Volt közös útjuk a nyelvészekkel, akiket Márton Gyula professzor vezetett? – Nem. Az író Szabó Gyulával voltam egyszer, az Írószövetség küldött. Akkor Kalugerben, Lészpeden és Klézsében gyűjtöttünk fonográffal, mert még nem volt magnó. – Ha sok volt az anyag, mennyire felelt meg a fonográf? – A hosszú szövegeket nem lehetett felvenni, nem fért rá. Egy balladának felvettük a 3-4 versszakát, a többit lejegyeztük. – Csak balladát gyűjtöttek? – Nem. Érdekes módon kaptam egy férfiénekest Somoskán, Gór György Gödörinek hívták, aki siratott is. Férfi siratót ritkán lehet találni… Abból élt, hogy ingeket varrt a faluban, kézzel. Volt olyan a havason, hogy a farkas elvitte a kutyáját, és ő elsiratta. Hangosan, hogy mindenki hallja. A Gulyás testvérekkel készítettünk egy tévéfelvételt egy olyan asszonnyal, aki azt mondta: „Ha kell, egy ficfát is elsiratok.” És elsiratta a fűzfát! – Improvizált? – Igen. A Mezőségen versben improvizálnak. Nagyanyám, emlékszem, pöttömnyi asszonyka volt, s mikor meghalt nagyapám, felállt egy kisszékre a ravatal mellé – én 7 esztendős voltam – s úgy siratta nagyapámat. Azt mondta: „Összeteszem két kezemet / Úgy kérem Jóistenemet / Hogy mehessek én is veled / Jaj, már jön érted a pap / Hát én hova dugjalak? / Elduglak a kis kertbe’, / a rozmaring tövibe’. / Megmondom a sírásóknak / Csináljanak egy ablakat, / Hogy még láthasd meg a napat.” Sok ilyen szöveg van. A Mezőségen az ifjúkori temetkezésnek van programzenéje. Csak a Gyimesben és a Küküllőmentén van még ilyen. De az nem szöveges, a Mezőségen szöveges. – Programzenét mondott? – Igen, a fiatalok éneklik a temetésen, koszorús lányok és vőfélyek, muzsikaszó mellett. Volt egy unokaöcsém Visában, akit úgy temettek el, hogy megülték a lakodalmát. Papp Mihályról van szó, aki nagy táncos volt, tánc közben elfáradt, és a fejét beledugta egy vizescseberbe. Agyvelőgyulladást kapott és meghalt. Egyetlen fiú volt a családban… – Térjünk vissza a múlt század derekára… 1957-ben következett egy marosvásárhelyi kitérő, amikor a Népi Együttesnél dolgozott. – Rövid időszak volt… Abban az időben szervezték a kollektív gazdaságokat, s vittek minket is. Hamar otthagytam… – Ekkor következett a második kiköltözés a csángóvidékre, a Gyimesekbe… – Azért mentem a Gyimesekbe, hogy onnan könnyebben tudjak bejárni Moldvába. Egy faipari vállalatnál dolgoztam nyolc évet, ahol egy végtelen rendes ember volt a főnököm, Főcze Imre Vereb, aki, ha kellett, egy hétre is elengedett… Meghalt szegény, de felkeresném a feleségét, egyik gyereküket én kereszteltem. – A nyolc gyimesi esztendőnek mi a szellemi hozadéka? – Rengeteg! Van egy füzetem, abban 180 népdal és ballada van leírva. És hangszeres felvételek. Amikor Lészpeden tanítottam, egyszer megjelent Andrásfalvi Bertalan, akkor néprajzos egyetemista volt, s kollégák voltak Martin Györggyel. És a néprajzosok szerveztek egy kirándulást a román tengerpartra. Neki volt egy távoli rokona Kolozsváron, Bogdán Imre, aki nekem nagyon jó barátom volt a piarista gimnáziumban. Neki mondta, hogy ő el akar menni Moldvába… Imre megadta a címemet s eljött Lészpedre. S ott volt három napig. Azután tartottuk a kapcsolatot, később én is kimentem egy busszal Magyarországra, akkor ismertem meg Martin Gyurkát, később pedig Kodály Zoltánt. – Kodállyal csak egyszer találkozott? – Kétszer. Nem beszélt, halk szavú volt, kimért. Kivittem két adatközlőt saját költségemen, beállt a két menyecske közé, s lefényképeztette magát. Azt mondta: két felől angyal, középen tyúkszar. Megvan a fénykép, azt hiszem, benne van a Balladák új könyvében.