A fél világ Milák Kristófról beszél. Érthető is lenne, hiszen új olimpiai csúcsot úszva megnyerte a pillangóúszás kétszáz méteres számát. De nem feltétlenül emiatt lett beszéd tárgya az újdonsült olimpiai bajnok. Hanem azért, mert amikor célba ért, látványosan nem örült a sikerének, mert ő világcsúcsot szeretett volna úszni, és az elmaradt. Ez pedig bosszantotta. Ezt nevezem én maximalizmusnak! Mindenki láthatta élőben vagy felvételről. Annak is hamar híre ment, hogy a bevonulás előtt kevéssel leszakadt a fürdőnadrágja, az utolsó percben kellett átöltöznie. Ez pedig saját bevallása szerint kizökkentette nyugalmából, emiatt volt feszült a rajt pillanatában. „Ezt a kétszáz métert csak leúsztam”– mondta. Olyan magától értetődő természetességgel beszélt erről, hogy nem csoda, az egész világ elkezdett mémeket (viccesnek szánt képeket) gyártani róla. Mert lehet bosszúsnak lenni egy éppen megnyert olimpiai döntő után is. Erre nyilván bárki képes két falat zsíros kenyér és egy korsó sör között. Legalábbis önkéntelenül erre asszociált a világ sportkedvelő közössége. Persze, nem Milák az első sportoló a világtörténelemben, akinek a siker nem elég jó. Czibor Zoltánról, a legendás magyar Aranycsapat balszélsőjéről írták, hogy 1952-ben, a helsinki olimpián, a döntőben, Jugoszlávia ellen, két perccel a lefújás előtt ki akarta rúgni a labdát a nézőtérre. Időt akart húzni. Lecsúszhatott a lövés, mert gól lett belőle, Magyarország azzal a találattal nyert 2–0-ra. Amikor a társai odamentek gratulálni Cziborhoz, látták, hogy bosszankodik, mert nem az történt, amit ő akart a labdával. Az élsportra jellemző a maximalizmus. Egészen más világ az övék, mint a többi halandóé. Az élsportolóknak ugyanis nagyon világos, egyértelmű céljaik vannak. Szinte minden mozdulatuk kiszámított, semmit sem tesznek fölöslegesen. Őket segíti a kortárs tudomány és technológia is, ahol az edzésmódszereket személyre szabottan úgy alakítják ki, hogy a sportoló pont a megfelelő időpontban legyen csúcsformában. Érthető tehát, ha Milák bosszankodott, mert nem úgy történt minden, ahogy eltervezte. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor elismerjük, hogy mi is gyakran így vagyunk vele. Valamit szépen eltervezünk fejben, aztán csalódottan vesszük tudomásul, hogy nem úgy alakultak a dolgaink, ahogy vártuk. Pedig lehet, hogy majdnem minden klappol, csak egy egészen pici apróság hiányzik, ami végleg elrontja kedvünket arra a napra. Milák bosszankodása – a szó szoros értelmében ország-világ előtt – ugyanakkor ihletforrásként is szolgálhat számunkra. Ugyanis egyértelműen azt üzeni, nem az számít, hogy mit vár el tőlünk a nagyvilág, hanem kizárólag csak az, amit mi várunk el önmagunktól. Akarata ellenére is azt üzente a képernyőn keresztül, hogy nem kell rögtön elszállni magunktól, ha olyasmit vittünk véghez, amitől a környezetünk elámul. Ugyanis, ha tisztában vagyunk önmagunk lehetőségeivel, akkor pontosan tudhatjuk, hogy mire vagyunk képesek. Ennek tudatában pedig jobban meg tudjuk ítélni, hogy teljesítményünk képességeinkhez mérten mennyit ér. Milák sikere ugyanakkor üzen valami mást is. Mégpedig azt, hogy bármivel is foglalkozzunk, érdemes merészet gondolni és legalább megpróbálni.

Kiss Előd-Gergely