Tavaly ilyentájt jártam Déván, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által szervezett riporttáborban. Az alábbi írás ott született, megjelenését pedig „főszereplője”, Mátyás József festőművész születésének évfordulója indokolja. [caption id="attachment_72627" align="aligncenter" width="1000"] A színház szemet gyönyörködtető épülete Fotó: Sarány István[/caption] (folytatás lapunk tegnapi számából) – Mátyás József 2002-ben halt meg – mondta Torino Bocaniciu. – Nekem kollégám volt, egymás mellett volt a műtermünk. Ezeket a műtermeket csak tavaly kaptuk, azelőtt máshol voltak. Mikor átköltöztünk ide, úgy döntöttünk, hogy a műteremház viselje az ő nevét, mert ő alapította a képzőművész-szövetség dévai fiókját. Az özvegye Magyarországon él, a szintén képzőművész fia pedig Bukarestben. Nem rejtettem véka alá afölötti csodálkozásomat, hogy a helyi önkormányzat műtermeket utal ki a képzőművészeknek, ezáltal támogatva munkájukat. Bocaniciu válaszként elmondta, hogy még két ilyen épület van, hat-hat műteremmel, ami nagy dolog, „főleg Déván, amely nem egy közismerten művészetpártoló hely…” – Ötven tagja van a szervezetnek, tizennyolc műtermünk van – közölte a beszédes számokat. – Kevés, a szükséges alatt van. Rosszul állunk a tér tekintetében: nincsenek szobrászoknak, keramikusoknak megfelelő műtermeink. Gyenge vigasz, de elmondtam, másutt még ennyi kedvezményt sem kapnak a művészek… Erre ő azzal tromfolt rá, hogy álltak már jobban is: – El-eltünedeztek Déván a hajdani Művészeti Alap nevű művészellátó (Combinatul Fondului Plastic – CFP) által épített műtermek – vágott bele a múlt ismertetésébe. – Ha jól tudom, 1966-ban Ceauşescu mintegy ezer képzőművész részvételével tartott egy konferenciát – az ideológiai elvárások dacára a művészek azért a maguk útját járták –, s akkor ő megígérte, hogy műtermeket építenek. A konferencia után hozzá is láttak, 1969-ben már megépültek itt is az elsők, utána létrehozták a művészeti galériákat – Déván kettő is volt, az egyiket elveszítettük –, akkor létesítették a művészeti középiskolákat, minden megyeszékhelyen művészeti galériát hoztak létre. S beindult a CFP, amely akkoriban az egyedüli magánvállalat volt, pedig óriási cég volt. Szabadabb volt, mint a Kisipari Szövetkezetek Szövetsége. Tizenhét különböző szakágazatban készített termékeket, s több mint 2000 alkalmazottja volt. S volt pénze! Minden állami megrendelés a CFP-hez futott be, a tanügy és a különböző alkalmazott művészeteket felhasználó gyárak – üveg-, kerámia-, textilgyár stb.) művészeket alkalmaztak, akik alkothattak. A galériákat a művészek pénzén tartották fenn. S aztán elvették az egyiket… – jut el a mesélésben a közelmúltig. A művész szerint Déván nem igazán volt otthon a magas művészet. – Talán mi, képzőművészek voltunk az elfogadottak, mellettünk csak az amatőrök és a folklór létezett. De ebből annyi, amennyi csak belefért… Ők kaptak meg minden forrást – fűzte hozzá, s elmesélte, hogy miután elkészültek a mostani új műtermek, olyan hangok is voltak a hivatalban s a döntéshozó testületben, hogy az amatőröknek kellene kiutalni az új helyiségeket. Megjegyezte, hogy a kulturális célokra szánt anyagi források jelentős részét a népi kultúrát művelő amatőrök emésztik fel. Lévén, hogy – mint elhangzott – Déva nem a magas művészetek bevett szálláshelye, megkérdeztem, hogy van-e lehetőségük kiállítani, megmutatkozni az itteni művészeknek, illetve, hogy a városban és környékén kapnak-e állami megrendeléseket, vannak-e s vásárolnak-e kortárs munkákat a pénzesebb befektetők, műgyűjtők? A szövetség vezetője szerint a saját galériájuk megfelelő hely a megmutatkozásra, egyéni és csoportos tárlatokat készítenek. A művészek azonban egybehangzóan mondták, hogy az önkormányzatok ritkán rendelnek köztéri munkát – s többnyire előre lehet tudni, hogy ki a kedvezményezett! – hivatalokba, irodaházakba azonban nem divat festményt, grafikát, netán textilmunkát vagy kisplasztikát vásárolni. – Van a környéken vagy öt-hat gyűjtő, aki rendszeresen vásárol, de ebből még nem tudnak megélni a művészek – jegyzi meg valamelyikük. Az is elhangzott, van olyan műgyűjtő vállalkozó, aki évek óta úgy gyarapítja gyűjteményét, hogy évente alkotótábort szervez, a meghívott művészek pedig egy-két munkát hagynak ottlétükért cserébe, holott az egyhetes, tíznapos ellátás és a szükséges anyagok beszerzése kevesebbe kerül, mintha a kész munkát kellene megvásárolnia. De egyelőre jó ez a fajta cserekereskedelem művésznek, művészetpártoló vállalkozónak egyaránt. A színidirektor jelenléte a be­szélgetésen nem volt véletlen, ugyanis a Mátyás József-stúdió bővítése, a még meglévő alagsori, földszinti termek és padlástér hasznosításában közösen gondolkodnak, összművészeti térként szeretnék hasznosítani ezeket a helyiségeket. – Arra gondoltunk, hogy a nagy méretű padlástérben – akár európai uniós alapokból – kiállítóteret kellene kialakítani, amely a Mátyás József nevet viselné – mondta Torino Bocaniciu. – Ez rendkívül fontos lenne. Az udvart és a pincét is rendbe kellene tenni. A pincében valamikor sört palackoztak, nagyon magas a helyiség, alkalmas lenne egy többfunkciós kulturális tér kialakítására: álljon ott egy kis színpad, legyen megfelelő fénytechnika, ahol stúdióelőadásokat, kiállításokat, koncerteket, konferenciákat lehetne szervezni. Mintegy 100 néző befogadására lenne alkalmas. S legyen itt egy kicsi művészkocsma, ahol a bohém művészek is megtalálhatnák a helyüket. Mihai Panaitescu színházigazgató szinte megismétli Bocaniciu szavait, ő is amellett kardoskodik, hogy legyen összművészeti tér a pincében, „ahol a színművészet, a képzőművészet és a zene összefonódik, vonzóvá téve a teret a közönség számára”. – S ezt állandóan lehetne működtetni, akár nemzetközi műhelymunkaként – jegyzi meg, a fenntartás, működtetés nehéz kérdésére is választ keresve. Közben elmeséli, hogy az általa vezetett intézmény bár kőszínházként indult, állandó társulattal – többnyire esztrádszínházként működve –, 2009-ben a helyi önkormányzat tulajdonából a megyei közigazgatás tulajdonába került, s bár a Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján 1911-ben emelt épület rekonstrukciójára adott pénzt a megye, a társulat fenntartását már nem finanszírozta, így az intézmény befogadószínházként, projektszínházként működik, nagyon megnyirbált költségvetéssel. S művészemberekről lévén szó, a képzeletük máris elszabadult: lelki szemeik előtt a műteremház, a színház, az utca végén található Magna Curiáig művészutcává vedlett, ahol korhűen rendbe tettek minden szecessziós épületet – s az ő szavaikkal, terminológiájukkal élve – az art nouveau egyik kicsi, de annál jelentősebb fellegvárává tennék Déva óvárosát, olyan hellyé, amelyben otthon vannak a művészetek, a színház és a műtermek mellett művészkávézók, bohém kocsmák, kiállítóterek és művészeti galériák várják a művészetek kedvelőit. Szurkolok nekik, remélem, hogy megszállottságuk, idealizmusuk győzedelmeskedik, felülkerekedik a nem egyszer nacionalista, olykor merkantilista szempontokon. Ők hisznek abban, hogy a művészet, műveljék azt bárhol, bárkik – ha tehetséges és elkötelezett, ugyanakkor szabad emberek művelik –, felülemelkedik a napi, földhözragadt szemléleten: a művészet örök érték, ha az Déván és Párizsban is ugyanazt jelenti. No meg Bukarestben és Budapesten. Ezeknek az embereknek értéket jelent Mátyás József és Mircea Bâtcă művészeti munkássága, akárcsak Komor Marcell és Jakab Dezső, valamint a Groza-villát tervező Horea Creangă építészete, számukra nem az az alapvető szempont, hogy milyen nemzetiségű volt az alkotó, hanem a mű. Ez utóbbi műépítész – Ion Creangă író unokája – tervezte dr. Petru Groza dévai villáját és a brassói Aro Szállót. A román nyelvű online médiában kubista stílusúnak mondják a Groza-villát, holott a Moholy-Nagy László nevével is fémjelzett Bauhaus egyik „vegytiszta” alkotása. Torino Bacaniciu pár nyomtatványt ad ajándékba: általuk szervezett kiállítások katalógusai és egy remekbe szabott, gazdag és változatos tartalmú, ízlésesen tördelt, igényes nyomdai kivitelezésű folyóiratot. – Ez a Forma folyóiratunk legújabb száma – mutatta büszkén, ugyanakkor némi várakozó kíváncsisággal tekintetében. Várta reakciómat, ami – már első ránézésre is – csak elismerő lehetett. A dévai képzőművész-szövetségnek nemcsak jeles művészei, folyóirata, galériája, műtermei vannak, hanem jól szerkesztett, áttekinthető honlapja is. Keresem a tagság között a magyar neveket, s örömmel fedezem fel a Vajdahunyadon élő op-art művész, Fazakas Tibor nevét, de ott találom a grafikusok között Sütő Éva nevét is. Sütő Évát és művészetét nem volt szerencsém megismerni, de Fazakas Tiborral évekkel ezelőtt már volt alkalmam megismerkedni, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent kismonográfia bemutatóin találkoztunk több alkalommal. Neve a magyar közösség körében nem csupán Vasarely után is újdonságként ható op-art munkái révén ismert, hanem többek között a környék várait, kastélyait művészien ábrázoló akvarelljeit tartalmazó, népszerű albumok révén is. Beszélgetőpartnereim elismerően szóltak róla, nagyra értékelve művészetét és művészpedagógusi munkásságát egyaránt. A múltban sem sok magyar nevet tudott felvonultatni a dévai, vajdahunyadi művészeti élet. A beszélgetésre készülve alig pár, a helyhez kötődő magyar nevet tudtam előbányászni: Déván született1826. június 28-án Szamossy Elek festőművész, litográfus, tanár, aki Bécsben és Velencében tanult-dolgozott, ő fedezte fel Békéscsabán az akkoriban asztalosinasként működő Munkácsy Mihály tehetségét. Két évig a mestere volt. Később Pestre költözött és a hadügyminisztériumban lett hivatalnok, élete vége felé pedig Nagyváradon rajzot tanított. Művei megtalálhatók a legnagyobb magyar közgyűjteményekben, legtöbb munkája egy helyen a temesvári szépművészeti múzeumban látható: hajdani nagy csodálója, Ormós Zsigmond hagyatékából 22 műve került a közgyűjteménybe. A másik Dévához kötődő név a Szentiványi Lajos Kossuth-díjas festőé, aki Déván látta meg a napvilágot és Budapesten hunyt el 1973. szeptember 9-én, posztnagybányai stílusban festett. Az életéről és munkásságáról szóló leírásokban viszont nem sok utalást találtam dévai kapcsolataira. De rábukkantam egy nagyon érdekes történetre, amely egy nagy méretű, a Magna Curiában kiállított, történelmi témájú festményhez kötődik. Pataky László Hunyadi kivonulása című munkájáról van szó, amely a millennium alkalmából készült, s amely eredetileg a dévai vármegyeháza – ma a megyei közigazgatás és a kormányhivatal székháza – dísztermében állt, később a Magna Curiába szállították, de volt már a kép a vajdahunyadi várkastélyban is, ahol a tárolási körülmények nem voltak a legideálisabbak. A mű érdekességeként tartják számon, hogy a nyolc négyzetméteres festményen Kapisztrán Szent Jánost Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök arcával ábrázolta a művész. Sajtóbeszámolók szerint a magyarországi Vas megye és Hunyad megye közötti testvérmegyei együttműködés részeként szombathelyi küldöttség látogatott a hunyadi várba, ahol akkoriban állt a festmény, s a küldöttség tagjaként rendszeresen odalátogató Feiszt György szombathelyi történész javasolta a mű restaurálását. „Marosfalvi Antal restaurátor ingyen vállalta a hosszas és aprólékos munkát” – hangsúlyozza a sajtóbeszámoló, megjegyezve, hogy a kép keretét a nagyszebeni Brukenthal múzeumban hozták helyre. Ma a kép a Magna Curiában áll. A bor fogytán van a műtermi asztalon, azon a helyen, ahol Ana-Maria Rugescu kis méretű munkáin szokott dolgozni. Műépítész férje megjegyezte, hogy a bor atyai örökségéből való, ugyanis moldvai birtokos nagyszülei után nagy kiterjedésű szőlőst örökölt az egyik neves moldvai borvidéken, birtokát azonban az időközben magánkézbe került borkombinát részvényeiben kapta meg. Most éppen az osztalékból fogyott el két palack. De egymás egészségére és Mátyás József mester emlékére koccintottuk el. Sarány István