Maroshévízen jártam. Otthon. Olyan rég jártam Hévízen, hogy nem éreztem igazán, hogy otthon jártam. Annál inkább, hogy a látottak és tapasztaltak nem hasonlítottak az emlékeimhez. Sajnos, kellemes és kellemetlen élményben is volt részem. Nem mondom, hogy nem voltak előző információim, de a valóság mindig más. A város (mitől lehet megyei jogú, az talány) központját az impozáns polgármesteri hivatal épülete uralja. A szép park, a sok virág, a hőszigetelt épületek nagyon kellemes látványt nyújtottak. Aztán feltárultak a régi, kopott épületek, mindenhol farakások, improvizált fásszínek, favágás hangjai törték le lelkesedésemet. Erről nem volt tudomásom, sem arról, hogy legalább 15 éve nincs megoldva a tömbházlakások fűtése, hogy a meleg vízről ne is beszéljek. A gáz – hallom – évek óta a város határában várja, hogy bevezessék a központba. S akkor milyen komfortú lakások vannak a megyei jogú városban, nem tudom. Sok helység irigykedhet a helyi tanács épületére, tágas, jól bútorozott irodáira, szép, de ahogy mondják, nem igazán kihasznált színháztermére. Itt is értek kellemetlen meglepetések. Az épületben semmi sem utal arra, hogy még mindig jelentős magyar lakosság él a városban. Ez a jelenség minde­nütt szembejött velem. A hivatal egyik alárendelt intézményén sem fedezhető fel a magyar felirat, még a kórházban sem. Tapasztalatom szerint a cégfeliratok esetében is hasonló a helyzet. Nincsenek magyar vállalkozók, cégek, szolgáltatók, vagy kényes ügy számukra a magyar felirat? Nem tudom. De elvárják, hogy a magyarok náluk költsék el a pénzüket. Megint egy piros pont a városvezetésnek. Most az új, pár éves piac szervezése, épülete tetszett. Aztán itt is fekete pont: gyenge árukínálat, nem minden áru friss, a drágaság szembetűnő. A hallottak szerint ugyanazok uralják a piacot évek óta, új, idegen termelő nem tud piacra jutni. Na és az utcák, azok nem a tisztaságukkal jeleskedtek, utcaseprés nemigen van, de állítólag télen sem könnyű a járdán közlekedni. Nagyobb roma csoportok, kerékpárosok, kóbor kutyák nehezítik a közlekedést. Ám minden utca aszfaltozott! Újabb állomásom a Bánffy-fürdő volt. Elsőre a fenyőfák száma, betegségre utaló állapotuk gazdátlanságra vallhat. Nagyon tetszett az új wellnessuszoda, ez szép megvalósítás volt. Aztán van két szabadtéri medence is. Az uszodában csak román és angol nyelvű feliratok, pedig tanácsi tulajdon, és kötelező lenne magyarul is feliratozni. Bár nem turisztikai fontosságú, kíváncsi voltam, hogy milyen a magyar iskola. Örömmel láttam, hogy szép nagy épület, tornaterem, az udvaron iskolabusz áll a magyar gyermekek rendelkezésére. Remélem, a csökkenő tanulólétszám nem veszélyezteti az intézmény önállóságát, ahogy a mai oktatásfinanszírozási szóbeszédből hallani. A magyarság csökkenő létszá­mára több magyarázatot is hallottam: sokan elköltöztek, mert munkahelyek szűntek meg, külföldön élnek vagy dolgoznak, új munkahelyek nincsenek, alacsonyak a fizetések, a fiatalok tanulmányaik után nem akarnak hazajönni, alacsony a natalitás. Mindenki másként látja. Általában nem egy virágzó város benyomását keltette bennem rövid, de tanulságos látogatásom. A nagy kérdés nem hagy nyugodni: a prefektusi hivatal ellenőrizte valaha a maroshévízi kétnyelvű feliratok és ügyintézés helyzetét, mert a román feliratokét Székelyföldön bizonyosan. Ui. Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam a tapasztaltakat vagy sem. Olyan tanácsokat kaptam, hogy ne nyúljak a méhkaptárba, hogy nevem után azonosíthatják azokat, akik panaszkodnak, és ez nekik nem lenne jó. Így kezdtem megérteni, hogy még él az emberekben a régi beidegződésű félsz. Mivel én nem Maroshévízen élek, nem hozom őket kellemetlen helyzetbe. Tisztelettel, Péter Pál